Lutra
2020.10.04
|
|
0 0
96071
|
Rákos Sándor
Az őszi napéjegyenlőség éjszakáján
I
Kék tornyok, elszálló magasság, tejutak tejüvegfolyói. Őrült angyal zokog a Holdban, párzó macskák szeme beszűkül. Földre zuhan egy haldokló madár, csillagokat szór le az égi Kéz. Kiterjesztett, nagy, fehér szárnyakon lebegnek a borzongó szeretők.
II
Az éjszaka könnyes beszédei, gyónás tördelt igéi az ágyban.
III
Holdig magas fák.
IV
Két szentjánosbogár-tudat, a hideg csillagok alatt. Mikor a fölzuhogó csendnek melled réz-csúcsai felelnek.
V
Léptem feléd s eltakartak a bokrok. Őszig hasztalanul kerestelek Feltakarnak a hulló levelek. Lépnék feléd – és erkölcsömbe botlok…
VI
Vad áradással torlódnak a fák.
VII
Innen, gyáva hős, ne szaladj el! Mert mielőtt még megöregszel, szabad boldognak lenned egyszer!
VIII
Az a kis ringlószilva-kékség, ahogy a selymen átdereng.
IX
Szeress, ha tudsz! Csak egy kicsit szeress! Csak annyira…
X
Őszi tücsök fölvérzett szájjal tépi a sötét tarlót, fekete boronával.
XI
Hozzám dőltél, úgy csatoltad föl a harisnyát.
XII
Egy mozdulat több, mint tízezer mérföld, egy mozdulat több, mint tízezer év, egy mozdulat örök halálba ránt, egy mozdulat s nincs visszavonni érv.
XIII
Majd kifújja az őszi szél, az őszi szél majd kifújja belőlem – – –
XIV
Megkóstoltam a szelet: nyelvem elégett. Megkóstoltam a záporokat: földhöz vertek. Megkóstoltam a húst: torkomra forrott. Megkóstoltam a simogatást: csontomig metszett. Megkóstoltam a fölső terek csöndjét: jéggé fagyasztott. Megkóstoltam minden gyökerek ízét: keserű volt!
XV
A neve fáj, a neve gyász: csöngettyűk sötét csöngetése; a neve fáj, a neve gyász: dobok fekete döndülése; a neve fáj, a neve gyász: lobogók hollószárnyverése; a neve fáj, a neve gyász: nem akarom feledni mégsem! |
|