„De akkor is nekem van igazam!”

Megy, a gyalogátkelőtől 10 méterre, sietve közelít az úttest felé. Balra sandít, gépkocsi közelít.

- Kurva autósok – mormolja, majd hirtelen jobbra fordítva fejét, szinte szaladva lép le az úttestre.

- Anyádat! - kiált fel legbelül, hangtalanul, és mint oly sokszor eddig, melegség tölti el; hiszen ez idáig mindig bejött; bemattolta a gyökereket, hogy rohadnának meg mind.

- Nem, nem emlékszem semmire. Csak arra, hogy… nem… de, láttam egy autót, ami még nagyon messze volt… ezek szerint, vagy százzal is jöhetett… mert gyógyszert kellett vennem a beteg macskámnak. Hogy a KRESZ? De akkor se kellett volna elütni! Tudja hányfelé tört 12 csontom? 34 felé! Életem végéig tolószékben ülhetek… hát leperelem róla a gatyáját is… milyen felelősségem, hát én ütöttem el a kocsit?... na ugye… nem, itt én vagyok az áldozat… igen?… de akkor is nekem van igazam?!