Üdv mindenkinek!

Most bukkantam erre a fórumra, remélem, nem pont most fog elhalni... Magamról: 76-ban Judoval kezdtem, két évvel később Kyokushin Karatéra váltottam (még a hőskorszakban). Két-három év után újabb váltás Ju-Jitsu-ra, aztán Kempo, ... utoljára Wing Tsun. Már őszülök, lassan megvénülök, de még mindig nem találtam meg a nekem való harcművészetet. Örülnék minden tippnek, tanácsnak. Amit keresek: egy átlagosan kétbalkezes, nem különösebben jó fizikumú földi halandó által is megtanulható és sikerrel alkalmazható önvédelmi rendszer, ami baj esetén valóban javítja az esélyeimet. Amire nem kell egy életet rászánni, és nem csak 10 év után használható.

Mi a bajom az eddig kipróbáltakkal? Ami a magamfajta földhözragadt, abszolút racionális, a mozgásművészet és a távol-keleti filozófia által nem érdeklődő ember mentalitásának tökéletesen megfelelne, és hozzáférhető nálunk, az nem önvédelem, hanem mind versenysport (kick-box, savate, hasonlók). Ami viszont önvédelmi rendszerként hirdeti magát (jiu-jitsu, wing-tsun, stb), az mélyen átitatódott a távolkeleti kultúrával, amiből, köszönöm szépen, nem kérek, képtelen vagyok befogadni. Tud valaki egy fehér emberek mentalitásának megfelelő, nem távol-keleti, hanem a mi kultúránkban gyökerező önvédelmi rendszerről? Tix Richárd beszélt róla egy előadáson, hogy valamikor minden magyar végvárnak megvolt a maga fegyveres és pusztakezes harcművészeti stílusa, fennmaradtak leírások és ábrázolások, lényegében ugyanazokkal az ütésekkel, rúgásokkal, dobásokkal, stb, amiket most keleti mesterektől tanulunk. Keith Kernspecht, az Európai Wing Tsun Szövetség feje (9. fokozatú WT mester, aki korábban más harcművészetekben is mesterfokot ért el, német bajnokságokat nyert), az "On Single Combat" című könyvében leírja, hogy a harcművészetek eredetének egyik legvalószínűbb elmélete szerint (amelyet számos történész képvisel), vagy az egyiptomi falfestményeken látható "karate" és "jutsu" technikákat tanulták el a görög pankrátorok, vagy attól függetlenül alakították ki, de szinte biztos, hogy a Nagy Sándor seregében szolgáló görög pankrátorok vitték el a távol-keletre. (Van más elmélet is, Kernspecht is leírja őket, de ez az egyik legvalószínűbb.) Vagyis amit mi "távol-keleti" harcművészetként tanulunk, az nagy valószínűséggel a Földközi tenger keleti partvidékéről ered. Nem szeretnék senkit megbántani, de jómagam mindig kínosan és nevetségesen éreztem magam japán és kínai jelmezben, hajlongva, letérdelve, ordítozva, stb... Szégyelltem magam, hogy racionális európai ember létemre ilyesmit csinálok. Félreértés ne essék: ha egy japán vagy kínai csinálja, azt én is megcsodálom, az az övé, az ő népének a kultúrája, amelyet őszintén tisztelek. De nem az enyém. Úgy érzem, hogy ha én csinálom az ő gúnyájukba bújva, az csak bohóckodás, majomkodás. Elhiszem, hogy más azonosulni tud vele, tegye csak, ha ez jó neki, de én képtelen vagyok rá. Én csak kívülről tudom csodálni, mint egzotikumot.

A dolog gyakorlati hasznát illetően egyébként az érte a legtöbbet, amikor évekig egy kidobóemberként (is) dolgozó, volt ifjúsági magyar bajnok boxolóval edzettünk együtt egy zsákkal, tükörrel, egyebekkel fölszerelt pincében. Az maga volt a tömény élet! Sajnos már mindketten elköltöztünk onnan. Nem volt uniformis, hajlongás, szertartás, semmi... Csak a lényeg, a bunyó, az önvédelem. És formaságok nélkül is tökéletesen működött a harc jellemformáló ereje: a másik tisztelete (vigyázni rá, segíteni neki), a fejlődésre való törekvés, az önismeret, a kitartás, stb. Nem kellett hozzá semmilyen külsőség. Ezeket a hatásokat - saját tapasztalatom szerint - maga a harc gyakorlása váltja ki, nem a "körítés".

A harc elkerülésében nem hiszek, ha rám ront egy rablógyilkos a sötét utcán, nincs helye hipnotizáló tekintetnek (nem is látja, mert hátulról jön, meg egyébként is sötét van), leszerelő dumának (nem érdekli, mert azzal van elfoglalva, hogy fejbecsapjon), semminek, csak az azonnali ütésnek-rúgásnak-stb-nek. (Ez a szellem történetesen tetszett a Wing Tsun-ból.) Aki azt mondja, hogy a harcművészet nem harcra való, az szerintem olyasmit állít, mint hogy a járművek nem közlekedésre valók. Ami nem harcra való, az lehet művészet (és szép és értékes és ápolandó és művelendő), de nem HARCművészet. Bruce Lee-től Leung Ting-ig (ő a WT feje) sok nagy ember elmondta és leírta már, hogy a harcművészet harcra való, nem másra. Arra, hogy megvédjük magunkat a bajban a segítségével. Én ezt szeretném gyakorolni, ugyanis félek az utcán.

Fontos: ha valaki bele tud illeszkedni egy távol-keleti harcművészet kultúrájába, és valóban átéléssel, őszintén csinálja, abban semmi leszólni valót nem találok, és tiszteletben tartom. Minden, amit leírtam, a magam mentalitására és gondolkodásmódjára vonatkozik, amelyet nem tekintek jobbnak másokénál. Nem vagyunk egyformák, ennyi az egész.

Szóval, tud valaki valami jó tippet egy ilyen földhözragadt alaknak, aki pusztán arra vágyik, hogy kevésbé kelljen félnie az utcán, de nem képes és nem hajlandó európai létére japánként vagy kínaiként viselkedni?

Kösz minden tippért! Bocs, hogy szószátyár volta.