bagojj, Kedves,
most mondhatnám, hogy úgy vagyok én ezzel a kérdéssel, mint a korábbi hozzászólásomhoz egyel fentebb írt csülök kollegám, szóval, elkenhetném a kérdést, utalhatnék a koromra, tapasztalatomra és a különböző élethelyzetekben hordott szemléletmód-változásokkal bizonyíthatnám az általam leírtakat (vigyázat, nem az igazam), de nem teszem, inkább részletesen válaszolok.
Anyám is mindig azt szokta mondogatni, hogy édes fiam, vigyázz, nehogy így maradj, mármint agglegény. Én azonban - ellentétben vele - nem félek ettől, de még ha így is lenne, nem tartanám katasztrófának. Valószínűleg Te és én közöttem is, akárcsak Anyám és én közöttem - gondolom a nemi különbségből fakadó szemléletmód-béli másságon kívül - ez a legnagyobb különbség. Hogy ti. milyen értelmet adunk a célirányosságnak és (rög)eszmefuttatásnak, amit a bejegyzésedben említesz. (Jut eszembe: az igaziban való hit nem lehet rögeszme?) Szóval rögeszmefuttatás? Nem hinném. Inkább realizmus és pragmatizmus (és ha hivatkozhatok rá, végül is miért ne, ide a saját tapasztalatunkon alapuló véleményünket írjuk: tapasztalat és kor). Célirányos? Nos ez már fogasabb kérdés és talán összefügg a már említett felfogásbéli különbséggel: mi az életem célja? Célja-e a szerelem? Célja-e az igazi keresése és megtalálása? Hogyan függ mindez össze saját életem vitelével? Én azt hiszem, megpróbáltam empirikus alapokról bebizonyítani, hogy a legfőbb dolog: saját magunk és értékrendünk állandó képviselete, hiszen változunk, változik az ízlésünk, az életünk, a szerelmünk, változnak az érzéseink.. De talán mindez igaz lehet. Mert ha egy ember életében igaz, akkor már igaz. Ugyanúgy, mint ahogy Te bizonyítod: ha úgy érzed (látod: még Te is és mindenki ezt a kifejezést használja: érzi, nem: tudja, biztos benne), hogy megtaláltad az igazit, akkor az van is. Persze azért bonyolult ez, mert itt érzésekről beszélünk, amelyek nem konvertálhatóak igen-né és nem-mé, nem bizonyíthatóak, nem kutathatóak, tételesíthetőek, hanem csak érezhetőek, ehhez pedig másnak halvány lila köze sincs. Én mégis megpróbálom saját életemet egyrészt empirikus tapasztalatok alapján, másrészt igen-nem-hez, fekete-fehér-hez hasonló szélsőséges gondolatok mentén pragmatikusan leélni, mert úgy vélem, hogy könnyebb és tisztább játszani, ahol szabályok vannak. Az életet én játéknak veszem, mert ha komolyan venném, már befuccsoltam volna.
Hadd mondjak még egyet: nem telhetetlenség az állandó keresgélés, legfeljebb néhány ember „buta” hóbortja. Általában azoké, akik megértik: nem arra valók, hogy monogám életet éljenek vagy ha rájönnek, hogy ez az élet Vele már nem az az élet, akkor van bátorságuk kilépni. Az Igazi megtalálása az állandóság érzetét hordozza magában, márpedig semmi sem állandó, mint tudjuk. Végül is az ember életében az „állandó” keresés sem állandó; addig tart, amíg révbe nem ér, vagy (igazi:) vagy úgy (halál).
És szvsz nincsenek ismérvek, pontok. Tudod: csak pontokká nem konvertálható érzések. Persze azok is változhatnak, mint a pontok, ismérvek, hiszen az „igazi” ismérve: a változó (kedvű, hangulatú, élethelyzetű, korú, stb.) embernek való megfelelés, talán. De én ezt kicsit cinikusan úgy fogalmaznám meg, hogy az örök optimális kompromisszum.
De azért abban egyetértek, hogy meg kell becsülni azt, aki van, még ha nem is az igazi.
Annak ellenére, hogy jól megérdemlem a sorsom :) remélem nem maradok két boglya között, cserébe Neked hosszú és kiábrándulás-mentes kapcsolatot, üdv.