A régi krówka más volt, az átkosban a maszek fogorvosok kedvence volt a béketáborban, mert a meglazult bal nyolcast simán kiiktatta egy erősebb ráharapás. A polákok, a világtörténelem kétségtelenül leganarchikusabb népe azonban különös és kevéssé érthető okból azért tanultak is a rendszerváltás után, így például nem fogták fel megváltoztathatatlan nemzeti sajátosságként az őslengyel tejkaramell fogsorellenes jellegét és megváltoztatták a technológiát meg az összetételt: az íze a régi, viszont tejfogakkal is simán őrölhető és 30 fok felett sem folyik el.
Ehhez persze az is kellett, hogy a tradicionális nagy lengyel gyárakat az élelmiszeripar legnagyobb neveinek adják el, a képeken szereplő Wawel (Krakkó) a Suchardé lett, a Wedel (Varsó) a Pepsié (amely azért nem csak üditőt gyárt), később mindkettő a Krafté innen Chicagóból, minthogy azonban a cápák egymás szájából is kiragadják a legízletesebb falatokat, így a Wawel a Cadburyé, a Cadburyt viszont szőröstül-bőröstül felfalta később a Kraft, a Wedel meg koreai-japán tulajdonba került.
Ha megnézzük, mi történt a magyar édesiparral - de inkább ne nézzük, szülöhazámban is eladták a gyárakat, de nagyon kevés kivétellel az összes bezárt, hiszen csak a piac kellett, helyi versenytársak nélkül, a régi nagy nevek közül a felélesztett Stühmer maradt, de annak annyira pici a kapacitása, hogy nemzetközi szinten versenyképtelen. A lengyel piac nagy, a tengerentúli piac is jelentős, pedig az átkosban össze sem lehetett hasonlítani a két élelmiszeripar színvonalát. Ki lehet találni hangzatos jelszavakat, hungarikumokat, anyámkínját, csak éppen nemzetközileg a kutyának sem kell ez. A multik nem szeretetből tartották meg és fejlesztették fel a lengyel gyárakat, hanem mert abban volt ráció és profit, a magyarokban nem. Más kelet-európai országokban (ahol volt jelentős édesipar) a hazai márkák erősek maradtak, de a magyar fogyasztók szartak a sajátukra - és ez már nem a multik hibája.