Várkonyi Anikó

„Kik a lehetetlen határán.. .”


Érzem, tudom, hogy elhagyom.
A szerelme is börtön, kalitka.
Véresre zúzom szárnyamat
az arany-ezüst rácsokon.
Otthonra vágytam mindig és
sosem volt otthonom.
Már itt az ősz.
Didergő esőkben,
fázó fellegben lakom.
Fiókám fázik, társamat
látom a magány sarkkörén túl:
Vár reám, hívogat.
Társam sem volt, csak kitaláltam.
Hegektől ékes fáradt szárnyam
mégis ő emeli.
A lehetetlenre tanít.
S bár sohasem volt és ma sincs,
erősebb, mint a hit.