Közben belefutottam egy részletesebb ostromleírásba Generáltól:

"A várvívás első mozzanata: a vár (város) gyors lerohanása vagy körülzárása. Ha a helyzet tehetővé tette, akkor a várat „kardcsapás nélkül”, ígérettel vagy csellel vették birtokba. A viadalt az először megjelenő szá­guldozok kezdték azzal, hogy megkísérelték a várost (vagy a várat) „me­netből” elfoglalni. Ha ez nem sikerült, akkor a főerők élén haladó tarto­mányi lovasság a várnak az érkezéssel ellentétes oldalán - lőtávolságon kívül - letáborozott. A szultán (fővezér) elfoglalta a meterdzsik által elő­készített vezetési pontot, ahonnan át lehetett tekinteni az ostrom részleteit. A tüzérség állásokat épített ki, és az aknászokkal, gránátosokkal együttműködve hozzálátott a vár rombolásához. A vár védelmi képes­ségét korábbi kémjelentések vagy „pribéknek kihallgatása révén ismer­ték meg. A főirányokban alkalmazott janicsár csapatoknak rendszerint önálló sávokat jelöltek ki. Az utoljára beérkező tartományi lovasság a vár innenső oldalán ütött tábort, miközben a száguldozok feldúlták a
környéket. A helyzettől függően, néhány napi lövetés, zavarkeltés, meg­félemlítés és a hevenyészve ásott aknák felrobbantása után, próbaroham következett. Lőporos aknát először Belgrád 1440-es ostrománál használ­tak az oszmánok, (...) A próba­rohamot aszabok és irregulárisok hajtották végre, a janicsárok csak ak­kor kapcsolódtak be, ha siker kecsegtetett. A cél egyfelől az alsóváros birtokbavétele, másfelől a védelem rendjének, szilárd és gyenge pontjai­nak kipuhatolása volt.

A második mozzanat: elsáncolás és a rohamokat előkészítő módszeres rombolás. A rendszerint sikertelen próbaroham után a saját - térközzel elválasztott - sávjaikban rendezkedtek be az ostromló csapatok. A 16. században ez még nem jelentette olyan bonyolult futóárok- cs paralell- rendszerek, kör- és védősáncok kiépítését, mint a 17. században. Jósze­rével a lőtávolon kívüli táborozást, a védők állandó nyugtalanítását és kisebb vállalkozásokat foglalt magába. A műszaki munkák főleg a vár
körüli vizesárok lecsapolására és feltöltésére irányultak. Ez azonban nem jelentette, hogy a kiszemelt falszakaszok irányában - különösen a terve­zett aknák nyílásaihoz, a falakon ütött réseknél készítendő „vállazatok”- hoz, a rohamokat támogató gránátosok és lövészek, íjászok fedezékei­hez - ne építettek volna árkokat. Az árkász munkát jaják, aszabok, müszellemek, dzserehorok, a környékről összeszedett ráják végezték, a ja­nicsárok - dohányozva és kávézva - mögöttük táboroztak. A falakat el­érve akcióba léptek az aknászok, akik irányították a bányászokkal ki­egészített segédszolgálatosok tevékenységét. A földhordásra a birtokosok katonáit is igénybe vették, mert ezeknek eleve vesszőkosarakkal kellett hadba vonulni. Először az ún. „huszárvár”-at rombolták le, de a jól
irányzott lövésekkel, a bombák és petárdák robbantásával a fellegvárban is zavart keltettek. A falak ellenállásától függően, a réseknél megkezdő­dött a vállazatok építése, s ekkor már a védők ellentevékenységét is aka­dályozni kellett. Ennek aktív módja a tűz- és más lövőeszközök haszná­lata, passzív módja pedig a nedves bőrrel fedett hordozható tetőzet al­kalmazása volt. A vállazatokhoz a szükséges anyagokat a szpáhik is szál­lították a kijelölt helyekre. A táborban időközben fegyverzeti és műszaki telephelyek, élelmezési körletek, bazárok alakultak ki és elmés roham­eszközök készültek (pl. Szigetvárnál a híres Ali Portük pasa kerekeken mozgatható, többszintes ágyútornyot ácsoltatott). Időközben cselekkel, árulók igénybevételével, lelki ráhatásokkal próbálták az őrséget meg­adásra bírni. Ennek kudarca esetén, amikor a falak már elég romosak voltak, a résekbe a vállazatokról be lehetett hatolni, s az ostromszerek (tornyok, létrák, hágcsók, csáklyák, petárdák, dobható és akasztható bombák, gránátok, könnyen hordozható faágyúk a kapuk belövésére stb.) elkészültek, néhány megtévesztő manőver után a sereg felkészült a döntő rohamra. Ha a várat valamelyik oldalról tenger vagy folyam övezte, akkor ezt az oldalt összeláncolt vízijárművekkel zárták le.

A harmadik mozzanat: a döntésért folyó rohamok. Roham előtt a kikiáltók kihirdették a vezér döntését és a hadiérdemekért járó jutalmakat. A dervisek buzdítani kezdték a harcosokat, a Korán-olvasók pedig a „Fátihá”-t (a Korán első szúráját) énekelték. Éjjel az aknászok néhány aknát felrobbantottak, a sereg pedig - a csausok és az ulufedzsik uta­sításaira - felvette a rohamrendet, ami a fő- és megtévesztő irányokban öt „hullám”-ból tevődött össze. Az első hullámban szerdengecstik, militáns dervisek, aszabok, martalócok és irreguláris gyalogosok küzdöttek. A második hullámot - az elsővel közös készenléti helyeken - a muské­tások, íjászok és számszeríjászok képezték. További hullámokat alkot­tak a mélységben tagolt főerők azzal a céllal, hogy az elöl rohamozok visszaverésében kimerült ellenségen úrrá legyenek a falakon. Külön hullámnak tekinthetők a karhatalmi erők, amelyek rohamra terelték a har­cosokat, illetve a hátraözönlést minden eszközzel megakadályozták. Ha a várba való betörés sikerrel járt, gyorsan megjelentek azokon a ponto­kon, amelyeket a vezér kijelölt a számukra. Az utolsó hullámban a por­tai katonákból és a szolgálati birtokosokból képezett tartalék készült fel
arra, hogy a betörés pontjain, a siker érdekében a vezér ütközetbe vesse őket. A javadalombirtokos és zsoldos lovasság, valamint az akindzsik és a tatárok közel- és távolbiztosítást végeztek. A tartalékok a szultán vagy a vezér vezetési pontjának közelében helyezkedtek el, hogy - a helyzetnek megfelelően - könnyen és gyorsan lehessen velük manőverezni. (...) Ima után a tüzérség össztüzet lőtt, a kis faágyúkat a kapukra irányoz­ták, a gránátosok felrobbantották bombáikat, az aknászok meggyújtot­
ták az elhelyezett kanócokat, s fülsiketítő indulót jásztva megszólaltak, a zenekarok. Elsőként a szerdengecstik, a bektasi dervisek, az aszabok és a martalócok rohantak a falakra. Az öldöklő közelharc eredménye­ként csak ritkán sikerült egyszerre több helyen betörni a várba, illetve
a fellegvárba. Aránylag sokszor a reménytelenül megfogyatkozott védő­sereg „kegyelemre” megadta magát, amikor már több rohamot képtelen lett volna visszaverni. Ha az első - döntőnek számító - roham kudarcba fulladt, az élők pihenni vonultak, hogy erőt gyűjtsenek az újabb roha­mokhoz."