Ha túlleszel az első pár (lelkileg fájdalmas) hónapon, rá fogsz jönni, hogy akkor is ez a helyes út, ha nehezen fognak kijönni a pénzükből. Az is az épülésüket fogja szolgálni, ha meg kell húzni a derékszíjat. Valószínűleg neked sem végtelenek a forrásaid, hogy egy felnőtt gyereket eltarts. Tartalékolnod kell a nyugdíjas éveidre.

 

Hacsak valami nagyon durva dolog nem történik (pl. egyidőben állásvesztés és szakítás), kevés gyerek költözik vissza a szülőkhöz. Megoldják egyedül is az életüket 25-30 évesen. És ez így van rendjén.

 

Én tudatosan készültem erre, komolyan vettem a mondást, hogy a gyerek "vendég a háznál".

Nem akartam abba a hibába esni, amit Apám - túláradó szeretetből és féltésből - csinált. Egyetemen kollégista voltam (bár csak 60 km-re laktunk Bp-től), de "szelíd erőszakkal" elérte, hogy minden hétvégén haza kellett mennem. Mert a család az első...  Így gyakorlatilag kimaradtam minden egyetemi hétvégi programból. És nem mertem/nem akartam lázadni jó sokáig. Talán negyedéves koromban csaptam az asztalra. :-))) 

 

 

Persze hiányoznak a kirepült gyerekek, hogyne hiányoznának! De napi kapcsolatban vagyunk, még munkaidőben is messengeren hülyülünk, jönnek időnként,  hétvégén ebédelni, megyünk együtt néha kirándulni, múzeumba, színházba (most persze ez utóbbi nem aktuális).

 

Mi egyelőre nem gondolkodunk kisebb házon. Amíg fenn tudjuk tartani, addig szeretnénk itt maradni. Zöldövezet, kert, és jó szomszédok.  Az jövendő unokákra is gondolunk, legyen majd egy szobájuk. Meg egyáltalán, legyen hely arra, hogy a nagy család körbe tudja ülni az ebédlőasztalt.