Kazinczy 200 + másnapi 20 km-es seprés beszámolója

 

Izgultam, nem kicsit, nagyon... A karantén időszakban bizony nem voltak teljesítménytúrák, és én is minimálisra redukáltam csak a kirándulásaimat, így különösen nagy kihívás volt az idei 200-asra benevezni szinte teljesen edzetlenül.

 

Csütörtök délután egy jó társaságban értem le este 7 körül a szállás helyszínére, a Kovács-villába, ahol sok kedves ismerős fogadott, akiket már tényleg nagyon rég láttam. Kifejezetten jól éreztem végre magam, és sok-sok sztorizgatással telt az este. Éjfél körül végül nyugovóra tértem, és bár nem túl hosszú, de nyugodt alvást követően péntek reggel már a menetfelszerelést, és a depóimat állítottam össze.

 

Kisvonattal vittek le minket a rajtba, ami mint máskor, most is már egy külön feelinget adott a túrának. Széphalomban feltankoltunk, majd 9 órakor belevetettük magunkat a kalandba. Őze Erzsi írt rám még túra előtt hogy szeretne velem jönni, így aztán ez így is történt, együtt indultunk neki sok-sok kilométeren keresztül. Az edzetlenség már az első meredeken a Magas-hegyen kijött. Izzadtam rendesen, de bíztam benne hogy előbb-utóbb belelendülök. Óvatos kocogással haladunk a Zsólyomka-völgyben, majd olvassuk a Magyar Kálvária vármegyéinek a nevét. A meredek lejtőt követően kicsivel több mint két óra múlva már a Kovács-villába vagyunk, ahol finom kenyérlángos, paradicsom, és üdítő vár ránk. Pakolom is rendesen befele az energiát, az sem zavar hogy sokan elmennek mellettem. A Nagy-nyugodó kimászása most még nem esik nehezünkre, de óvatosan, megfontoltan haladunk. A tetején mindig előjön a "de jó lesz már itt visszafele járni, ha sikerül persze". Kellemes szakasz következik, bele is kocogunk sokat, hogy időt nyerjünk valamennyire. Dávid és Tomi frissítőpontja után hosszan haladunk fölfele a K-en. Elhagyjuk a mindig hangyás részt, majd dörgésekre leszünk figyelmesek. Nem jó jel, reméljük nem erre jön. Aztán ahogy elérjük a K-P- elágazást, rendesen rákezd a zuhé. Pedig még alig mentünk 23 km-t. Erzsinek volt két kis esőkabátja, ebből megkaptam az egyiket, és szerencsére nem áztam széjjel a túra legelején, csak a talpam és a cipőm kapott belőle. Ráadásul fűvel borított rész jött, így a cipő pikk-pakk átázott, vele együtt a zoknim is, aminek nem nagyon örültem. A Fekete-hegyi kilátóhoz valahogy nagyon nehezen akaródzott felérnem, a lefele jövők bátorítottak. Elkezdtem aggódni hogy fogok menni én még 180 km-t ha ilyen nehezen mennek az emelkedők? Fent a kilátóban pecsételünk, kilátás sajnos semmi. Lefele továbbra is esik rendesen az eső, és ahol a legjobban lehetne haladni Mikóháza fele, ott megy a leglassabban a csúszós sár miatt, na meg a cipőm talpa is jó állapotban van ismét ;) Szerencsére mi megússzuk esés nélkül, de többeknek sikerült itt jókorákat zakózni. Mikóházánál frissítőpont. Rendbe rakom magam fejben, és sok energiát adok a szervezetemnek a hátralévő útra. Lent a faluban szerencsére eláll már az eső, 1 órás volt de elég intenzív. Viszont Alsóregmec felé gyalogolva sem nyugszunk meg teljesen, mert nem látszik hogy a vészjósló fellegek nagyon elvonulnának. Végül addig szugeráltuk a csúnyaságokat hogy mire Felsőregmecre értünk már elillantak. Fullmann Jani is csatlakozik hozzánk, akivel már egy ideje kerülgetjük egymást. A faluban egy kisfiú fut felénk. Nincs pénzem, meg úgy semmim, ezt kellene mondani, de meglepődtem mert csak aláírást szeretett volna a kis füzetébe, és már boldogan szaladt is haza. Felsőregmecen mindig kicsit félve halad át az ember, mert 100% cigány itt, de mint ahogy az eddigi 8 teljesítésemen, úgy most sem ér atrocitás szerencsére, csak a szokásos "hova mész, honnan jöttél" kérdésekkel bombáztak. A falu szélén emelkedünk immár nagy melegben az Ősrög (inkább Ősrég..) tanösvényen. Erzsinek mutatok 10 évvel ezelőtti jelzésnek tűnő valamiket, le is fotózza. Ha ezeket valaki rajtam kívül észrevette, respekt neki :)  

Belekóstolunk az Északi Zöldbe, de még a barátságosabb arcát mutatja. 44 km-nél frissítő, Laci és István kínál finomságokkal, amiből nekem főleg a kockasajt jött be, na meg a paradicsom. A K+-en haladunk kőgörgetegek között, de egy emelkedő után megszelídül az út, és kocogásra csábító rész következik. Jani nem kocog, de a gyalogtempója erősebb, így együtt is megyünk, meg nem is :) Bedőlt fák között csalingázunk, majd egy kellemes dózerúton érünk le Füzérkajatához, ahol Szendrődi András, És Kuris Oszi osztogatja a finomságokat. A banán kifejezetten jól esik, fontos is egy ilyen hosszú rendezvényen. A cola ízű üdítőitalt (nem Coca meg Pepsi) is iszom rendesen, de (valószínűleg) ez hibának bizonyul. Majd a miértjére később visszatérek, itt még elvoltam. 7 km-en még 200 m szint befigyel, de ahogy meglátjuk kibukkanni a füzéri várat, már a 300 m szint sem izgatna minket, csak legyünk ott. 20:08-kor érkezünk végül Füzérre, 55 km-hez. Itt finom gulyást majszolok, majd összepakolok éjszakára. 21:00 körül elindulunk, Erzsi, Jani, az időközben hozzánk csatlakozó Vincze Zoli, és én. Már az aszfaltúton kérek Jani kidörzsölődés elleni krémjéből, mert éreztem hogy kicsit dörzsölődök minden fele, és jobb még ilyenkor megelőzni a bajt. Utánuk kocogok, és a Vár-forrásból merítünk energiát. Nincs mese, végleg besötétedett, elő a lámpákkal! Pusztafaluba érve látjuk hogy egy kultúráltabb sörözőt csináltak a régi köpködő helyett, de csak kívülről figyeljük meg. Elérjük a Tilalmas-határt, és nagy levegőt veszünk. Innen kezdődik a túra talán egyik legnehezebb része. 700 m-re 250 m szintkülönbség. A híres (hírhedt) Tolvaj-hegy. Zolival sajnos nem találkozunk többet. Én a többieknek mondtam hogy majd fent megvárom őket, itt az a legjobb, ha mindenki a saját tempójával mászik fel.. Elhagyok pár sporit, de mire felérek patakokban folyik rólam a víz. Szerencsére senki sem ül a határkövön, így azonnal levetem magam, és a felélt kalóriát pótolom. Szerencsére Erzsi és Jani nem kapkodták el felfele, így nyugodtan pihengethettem még a kövön :) Végül felért mindenki, és nyomattuk is tovább az Északi Zöldön. Sajnos azt vettem észre, hogy villog a lámpám, pedig vadiúj elemek vannak benne, és még alig telt el másfél óra a sötétben.. Felérvén a Nagy-Milicre elemet cserélek, de bosszúmra a vadiúj csere elemek is szarakodnak benne, így kezdek aggódni meddig fogja bírni a fény.. Szokol Dávid, és Pólya Sanyi garantált a jó hangulathoz, most sincs ez másképp, még ilyen ronda szintek után is mosolygok odafent. Dávid ráadásul ad egy garnitúra csere elemet, hátha jó lehet. Nagy segítség, ha teljesen lemerülök remélhetőleg ezek működni fognak. Továbbra is hárman haladunk tovább, néhol csodás panoráma nyílik a gerincről. A Milic után később jön két óriási árok, ami nagyon küzdős volt mert már sokan kicsúszkálták előttünk, és bizony csoda hogy egybe le, és kiértünk belőle. Utána sem lett sokkal jobb a terep, óriási dagonya, és fűben megbújó pocsolyák nehezítették az amúgy sem könnyű terepet. Megváltás volt az Eszkárosi út frissítőpontja, pár spori is éppen itt készült fel a Szurok-hegyi soha véget nem érő emelkedőre. Nem számít az idő, csak az, hogy együnk-igyunk, és próbáljunk meg egyben maradni, és felérni erre a hegyre. Jó 20 perc pihi után nekiindulunk. Itt is az az elv, hogy mindenki a saját tempójába, aztán fönt tali. Engem már nem csap be ez a hegy kilencedjére. Sosem hiszem el hogy felérek, csak akkor amikor már belebotlok a Thold Tibi, Bagdi István pontőr párosba. Nem volt könnyű szülés ez a felfele sem, gyorsan le is ülök egy kőre. Kávézni nem kávézok, pedig lenne náluk, viszont pirítós kenyeret tudnak csinálni, és van víz is amit amúgy nem szeretek magában, de most ez az ellátás felért egy 5 csillag all inclusive-val :) Amíg a többiek megjönnek eszem-iszom, és jókat beszélgetek a pontőr párossal. Időjárást kérdezek, háát... Nem túl optimista választ kapok, és ha valakik, akkor ők nem beszélnek mellé.. Felérvén a többiek kávéznak, de minimális pihenőjük után már úton is vagyunk immár a leszürkített S3-ön. A fényvisszaverő szalagok viszont szuperek, eltévedni lehetetlen, rengeteg szalag van olyan helyen is ahova nem is kellene. De nem véletlenül volt ez a túra a TOP3-ban minden évben. Egy kis frissítőpont után beleérünk a S-ba, és rutinosan fordulok jobbra. Csúszik, tiszta sár minden, de nem esünk el. Mire kiérünk az aszfaltra világosodott, pedig még csak 04:15 van. Ennek én nagyon örültem, mert végre eltehettem a lámpát, ami már egy ideje pirosan villogott, és alig láttam valamit. Azt hogy mi lesz a következő éjszakán igyekeztem gyorsan elterelni, és inkább a szépet észrevenni a túrában mint mindig. Kékedre érve Erzsi pihenőt kér, lefekszünk egy buszmegállóba, ahol már egy spori pihen. Jani tovább megy, és Füzéren találkozunk vele legközelebb. Sajnos látunk az aszfaltról jönni két sporit balról, ők szépen kihagyták a S- saras csúszós lefeléjét, inkább így rövidítettek. A véleményünk megvolt, de egy úriember, és egy úrinő megtartja magának...  A Z+ jól járható Pányok fele, viszont elkezdett görcsölni a hasam nagyon, ami nem jó jel, és ez sokáig el is kísér nehezítésként. Pányok előtt könnyítek magamon, közben elhalad Cser M. Zoli, és Balázs, akikkel az ellenőrzőponton újra összefutunk, és Telkibányáig együtt haladunk. Innen ők aztán hamarabb továbbindultak. Senki nem beszél senkivel, mindenki be van fordulva, bár Balázs amúgy sem a szavak embere :) Telkibányára érve első dolgom betámadni a budit, és tűnődök hogy mitől van hasmenésem, és görcsöm. A megoldást vagy a sok paradicsom evésben láttam, vagy a gyenge minőségű cola üdítőitalban. Sajnos ez volt a túra talán egyetlen negatívuma. Megint elkezdtem gondolni arra hogyan lesz ebből 200-as ha ez végig kísér.. A telkibányai frissítőponton már gyér volt a kínálat, de a kanapé nagyon jól jött, és Erzsi keltett hogy indulni kellene. Sok kedvem nem volt de menni kellett tovább. Jött a hosszú monoton emelkedős szakasz Hollóháza fele a P-n. A befordulás most azt jelentette hogy az erdőbe kellett befordulnom néha könnyíteni magamon. Szar dolog hátulról pisilni :) Lefele sem tudtunk kocogni, mert nagyon sáros volt a terep, örültünk hogy egyáltalán talpon maradtunk, és alig vártuk a hollóházai aszfaltot. Itt volt egy EP. Pár sporinak itt véget ért a túra, de mi kitartóan mentünk tovább célunk felé. Zoliékat ismét előzgetjük. Az egyik kedvenc amikor kiérünk a falu utáni emelkedő után a rétre, és megpillantjuk a csodás füzéri várat. Sajnos most nem zártam a szívembe, mert elkezdett esegetni az eső. Ahogy megnéztük időképen, na meg a felhőket látszott hogy ez nem lesz rövid. Megint úgy járunk mint 2017-ben? Akkor 12 órás egybefüggő esőt kapott a mezőny. Nagy szerencsénkre még a nagyobb égi áldás előtt értünk vissza Füzérre, ahol már 102 km-nél jártunk, 24 óra 20 perces idővel. Szerencsére volt itt már finom diós tészta, amit Nyakas Gabi szolgált fel. Nem fukarkodtam, persze tele kértem. Alig hogy beérkeztünk rá 5 percre szakadó eső keletkezett. Szerencsére fedett sátorban ültünk, így minket nem ért. Akik utánunk jöttek be, szinte mind kiszálltak. Sajnos Erzsit sem tudtam rábírni a tovább indulásra, de valamilyen szinten megértettem, már tényleg szakadt az eső. Én ettem, pakolásztam, zoknit cseréltem, trécseltem a többiekkel, depóscuccot rendezgettem, és közben Fullmann Janival folyamatosan az időképet pásztáztuk. Nem sok jót ígért.. Közben észrevettem Sperot, aki a Kazinczy Vertikál futáson indult ami innen megy, de nem néztem meg pontosan az útvonalát. Próba alapon kértem széntablettát, hátha van nála, és csodák-csodájára volt! Ráadásul az egész dobozt odaadta, óriási köszönet érte!! Bevettem kapásból 4-et, nem érdekelt ha 1 hétig nem fosok, csak most jöjjek rendbe :) Viszont szerettem volna tovább menni, és több mint másfél óra pihenés után 11:00-kor kiadtam a parancsot, hogy irány tovább. Fullmann Jani is meglepően lelkes volt. Örültem, mert bár elvagyok egyedül, de most jól esne a társaság úgy érzem. Így megbeszéltük hogy együtt haladunk tovább. Mindenki hülyének nézett amikor a szakadó esőben a fedett sátorból kiléptünk, de belül azért jól esett az egómnak ;)

Akkor irány a következő 100 km! Az első km még aszfalt, itt még annyira nem zavart az eső, de ahogy a K+-en indultunk kifele, giganagy pocsolyák, és nem létező patakok alakultak, nem beszélve a füves talajról, ami egy pillanat alatt átáztatta a talpamat. Hosszan emelkedünk, útvonalkövetőként természetesen a K+-en! A Bodó-rétre felérve már mindenünk szétázott, és ráadásul egy felhőben gyalogolunk. A büfé után Z+, ez kb olyan volt mintha a Balatont akarnám éppen átgyalogolni cipőben és zokniban. Az Eszkárosi-határ EP-nél meg voltam győződve hogy nem lesz már ott senki, de csodák-csodájára a fiatal srácok ott voltak. Respekt nekik! Bár QR kódos leolvasás volt, de én folyamatosan pecsételtettem az itinerbe mint régen, hogy maradjon meg a feeling. Na ez a hely volt csak, ahol nem volt kedvem levenni a hátizsákot, így egyedül csak innen nem lett pecsétem, de a leolvasás megtörtént ettől függetlenül. Innen figyelünk, a szlovák Z-n haladunk tovább, és sokáig Szlovákiában túrázunk tovább. (tudjuk, Felvidék, köszi nem kérek ilyen kommentet, én is tudom...) Egy már-már nevetségesen csúszó emelkedő után elérünk egy nagy rétet, ahol varázsütés szerűen megszűnik az eső, és pillanatok alatt elmennek a felhők. Végre szép kilátást csodálhatok sok óra után. Mesebeli, hogy pont egy réten :) Nem is érdekelt hogy cuppogok a vizes fűben, legalább az eső elállt, csak maradjon is így... De csak hogy ne legyen minden happy, megint rám jött a hasmars.. 4 széntabi után, azt hogy?? Jani addig telefonált amíg én küzdöttem az út mellett. Az sem érdekelt volna már ha jön valaki. Mérgemben bevettem még 4 széntablettát utána. Szerencsére ezek után végleg elmúlt a hasmars, de egy ideig óvatosan kellett bánni a fingásokkal :) Jelentem nem okozott maradandó "károsodást" :) A hosszú unalmas aszfaltúton lefele Szaláncig egész jól elvoltunk Janival, voltam itt már anno többször is jókora holtpontban.. Az aszfaltút végén meglepő helyről mellénk került Salap Julianna. Rendesen eltévedt, de végülis most már a jó úton van. Én tudom fejből az utat, így remélhetőleg az eltévedés veszélyétől nem kell tartanunk. Hozzánk csapódik, így hárman nyomulunk tovább. Kis lépéseivel, és alacsony termetével férfiakat megszégyenítő elszántsággal halad, magamban csodálkozok is hogy milyen kitartás van benne. 

Toperczer Andris lánya, és barátja a pontőr, de nem mentek fel a várhoz kígyóveszély miatt, hanem lent maradtak a pihenőnél. Mi persze becsülettel kimásszuk az oda-visszát, mert benne van az útvonalban. Kalsa faluban a szigethalmiak, Nád Béla, és Kontha Gabi a pontőr. A jó szó mellé kapunk némi finomságot is, de csak a sósra tudok ránézni, a paradicsomot most akkor sem enném ha nem lenne más, örülök hogy elmúlt a hasmenés.. Kalsa fele jön a hosszú nyílt rész. A meleg a tetőfokára hágott, hol van már a szakadó eső.. A terep viszont hasonló mint 2017-ben. Kukoricás között haladunk vagy 2 km-en át, és éktelen nagy pocsolyák vannak az úton, amit nem is nagyon tudunk kikerülni, így caplatunk az óriási sárban a faluig. Fejben kezdem felmondani a szolgálatot, Jani is lemarad, de Julianna jön utánam mint a gép. A falu szélére érve kötelező pihenőt rendelek el. Muszáj meginnom a Hell italomat amit jóval későbbre szántam, de ez a rész felőrölt teljesen.. Megjön Jani is, leülünk, elfogyasztom a mennyeit, és tényleg jobban lettem tőle mint máskor is, bár ritkán fogyasztok ilyeneket túra közben csak ha már tényleg baj van. Az Izra-tóhoz vezető S- egyike a legkevésbé szeretett részének az útvonalnak. Ez most hatványozottan igaz lett, mert erre a 6 km-es szakaszra egy szó volt csak: Borzalom.... Sár, sár, víz, pocsolya... Egész végig. Egy méter száraz rész nem volt benne, csak a küzdés.. A többiek hamar lemaradnak, egyedül küzdöm le ezt a szakaszt, de szerencsére a Hell után még egy csepp mosolyt is eleresztettem ahogy az ellenőrzőpontra értem, immár 130 km-hez. Itt aztán lerogytam, és éktelen nagy zabálásba (nincs más szó rá) kezdtem. Cser M. Zoli és Balázs indulásra kész volt, de még azért pár szót váltottunk. Megjön az én csapatom is, addig már gigantikus mennyiségű kolbászt meg sajtot pusztítok el májkrémes kenyerekkel együtt. Mindenki beleveti magát a kajálásba, és csak jó fél óra után indulunk tovább, amit amúgy egyáltalán nem bánok. Egyikünk mozgása sem túl acélos már, rendesen kinyírt minket az eső meg a sár. Magamban a túra során harmadjára fölteszem a kérdést. Hogy lesz ebből 200 km? Ismét visszaérünk Magyarhonba, és ahelyett hogy Pusztafalu felé vennénk az irányt és pikk-pakk Füzéren lennénk, mi balra fordulunk, és ismét az Északi Zöldön küzdünk tovább, immár másik irányba. Már előre félek a 7 ároktól (van az több is..). Elég csak visszaidéznem a Nagy-Milic utáni kettőt.. Hamar megjön az első, aztán a második, és így tovább.. Na itt ha 2-es átlagunk volt lehet még sokat mondok. Éktelen sár, kicsúszkált út lefele-fölfele, és virtuális pezsgőbontás mindegyik átmenetel után. Szegény Julikának azért kellett Jani túrabotja főleg a kimászásokhoz, de segítettünk ahogy csak tudtunk neki. Szorított minket az idő, próbáltuk minél tovább húzni lámpa nélkül, mert bizony nyakunkon a második éjszaka.. A Hársas-hegy rettenetére megfontolt óvatos tempóval mentem föl, de 1-2 határkőre muszáj volt leülni így is. Felérvén ismét csatakokban izzadok, de ez is meg van. Kirázom a zoknimból a betelepülteket, és csak hamar megjönnek a többiek. Szerencsénkre még a Köves-hegy sziklás borzadályos lefeléjén is sikerül végül lámpa nélkül lejutnunk, és egészen a Mester-András forrásig kihúzzuk. Nem teszem be a Dávidtól kapott elemeket, annyira nincs már messze Füzér, bízom benne hogy a lámpám talán bírja addig. Feltöltjük flakonjainkat az EP-n, majd a meredek K3-ön Julika lemarad, innen Janival haladunk tovább már. Bába-hegyről csodás a kivilágított füzéri vár, csak ne lenne olyan messze ránézésre.. Meredek szerpentin lefele, a talpam sajog már a fájdalomtól és az átázástól, de Jani sincs már csúcsformában. Pusztafalura érve ismét Laci és István a frissítőpont, a Sport szeletet egyből betolom, és kicsit lustálkodunk még a padon a Vaskapu-hegy megmászás előtt. Julika nem jön, így megyünk tovább. A P3-ön talán a sport szelet megevése miatt jó kis tempóban érek fel a tetőre. Ha ezt tudom veszek még vagy 5-öt a további szakaszra :) Jani kicsit lemarad, addig rengeteg gombára csodálkozok rá, amik a nagy eső miatt ellepték a Zemplént. Rengeteg fajta gombát véltem amúgy a túrán felfedezni. (csak egyiknek sem tudom a nevét kb..:) 5 km a füzéri vár innen, de simán felért vagy 10-nek. A K-n vízszintesen haladva Jani már nagyon bosszús hogy soha nem akar eljönni a vár. Én inkább a lámpám miatt vagyok az mert már kb. tényleg semmit sem látok, még jó hogy most már tényleg közel van a bázis. Csodák-csodájára felérünk a vár aljához, de most egyikünk sem gyönyörködik benne, hanem azt várnánk hogy végre ismét Füzéren legyünk.. Innen már csak 1,1 km.. Visszafele a hivatalos immár leszürkített K-rom jelzésen érünk vissza a bázisra (kíváncsi vagyok hányan jöttek itt, és hányan az aszfalton ami jóval rövidebb).

150 km-nél járunk. Tudtuk hogy menni fogunk tovább, meg kell hogy legyen a túra. De nekem mindig az utolsó 50 a legküzdősebb. Most sem volt másként. Most bent pihenünk a pajtában, itt van Zoli, és Balázs is. Zoli talpa talán még az enyémnél is szarabb állapotban van. Jani kicsit lefekszik a padra, kérte keltsem fel indulás előtt. Még nagyba sötét volt. 00:44-re értünk ide, és 2:00-kor indultunk tovább. Zoliék hamarabb elindultak, de előtte még fültanúja volt ahogy káromkodva veszem ki a Dávidtól kapott elemeket a lámpámból. Itt akkor sajnos az elektronikával van baj.. Nem lesz két forint a javítás.. Bár fejből tudom az útvonalat remélhetőleg sötétben is, de Zoli adott nekem egy kis elemlámpát, aminek egész jó fénye van, így ezzel kibekkeltem az éjszakát (örök hálám bro' itt maradt nálam, ha legközelebb talizunk valahol hozom vissza). Janit felkeltem, és kereken 2 órakor belevetjük magunkat az utolsó 50-be, ami igazából már "csak" 47. Egyikünk sincs szellemileg top formában, én megint alvás nélkül nyomom mint általában. Hosszú-hosszú aszfalt visz Füzérkomlósra. Janit kénytelen vagyok ott hagyni, mert én is már nagyon ramaty állapotban vagyok fejben, de muszáj egy picit erősebb fokozatra kapcsolnom, hogy hátha attól jobb lesz. Van egy Hell-em mostanra is, de nem merem betolni mert nagyon az elején vagyok, pedig borzasztóan kellene.. Az egész túra legkeményebb holtpontja a Füzérkomlós - Bózsva közti szakaszon kapott el hajnal 4 körül immár a második éjszaka után. Képek estek ki. Alapból rém unalmas hosszú monoton szakasz volt ez.. Legszívesebben azonnal elfeküdtem volna bárhol, de mennem kellett, mert a szintidő is kicsit szorított. Bózsvára érve a szikláknál volt az EP, a padon Tamási Géza szundított. Örömmel lefeküdtem volna én is, de nem szabad, mert onnan már nem biztos hogy időben felkelek újra.. Azt hittem innen egyedül megyek már tovább, de 10 perc múlva megjött Jani, és kis pihi után ismét együtt haladtunk. Kishuta=Nagyhuta, Nagyhuta=Kishuta. Ezt jobb ha mindenki megjegyzi aki még nem tévedt erre! :) Nagyhuta végében végre frissítőpont, Éva és Egon. Hú de jól esnek most a kedves, bátorító szavak. Eszünk-iszunk rezzenéstelen arccal. Indulás után nagyon lement az átlagunk, mondtam Janinak hogy én most tényleg mennék tovább, nem mintha sokkal gyorsabb lennék, de már nem tudok senki tempójába haladni úgy érzem csak a sajátoméba, ami kb egy csigáéval egyezett meg. A K4 emelkedőit most egész jól bírtam. Eszkála-háznál 170 km-nél Dávid és Zsuzska fogadott. Kicsit elbeszélgettem az időt, de jó volt végre társalogni. Az oda-visszán Jani nem jött, így tudtam hogy magányos vándorlás fog rám várni. A következő 9 km hosszú, unalmas (amúgy szép, csak ennyi után unalmas) vizes füves, mocsok nagy sáros útvonal volt Makkoshotykáig. Unalmamat a sok különféle gombák tanulmányozásával töltöttem, bár nem értek sokat hozzá. A Cifra-kútnál állandóan bokáig érő sár van, most sem volt másképp. Én is mondtam jópár cifrát... A faluba leforduló hosszú K-jelzés előtt úgy döntöttem megiszom az energiaitalt mert megint kezdett egyben ideges, beletörődő, leszarom az egészet feelingem lenni. Valamit segített, mert utána csak a beletörődő állapot maradt meg. Ilyenkor egy jó 5 percet mindig elücsörgök, nem kapkodva iszom meg, hanem minden kortyát ízlelve, hogy tényleg adjon energiát :) Szerencsére tudom hogy Makkoshotyka az a falu ami tényleg soha nem akar eljönni. Így én is így álltam hozzá, ezáltal rohadtul nem vártam még fél óra múlva sem. Egyszer csak kibukkant, de már nem volt erőm egy apró mosolyhoz sem. Inkább vártam már az ellenőrzőpontot. Jópáran tanyáztak itt, 50-esek, 200-asok. Széll Laci egyből hűtött sört hozott nekem. Megittam, szarabb már úgy sem lehet az állapotom.. A külvilág felé azért egész látványosan kommunikáltam meg nevetgéltem. Na akkor olyan orbitális baj nem lehet.. Még 25 km lehetett hátra kb. Egy fél óra pihi után nagy nehezen tovább álltam. A nehezen (ámde szalagokkal jól) követhető PT jelzésen indultunk ki a faluból. A következő szakaszon sírni lett volna kedvem, de inkább kínomban röhögtem. Egy szántóföldön kellett haladni jó darabon át, amin szinte totálisan lehetetlen volt menni akkora sár meg víz volt. Most már nem idegeskedem akkor sem ha nyakig elsüllyednék benne annyira nem érdekel... Tettem egyik lábamat a másik után, néha az sem érdekelt ha már a sáros víz közepébe haladtam. Végre beértem az erdőbe ahol soha véget nem érő emelkedő következett a Tengerszem felé. Nagyon fájt már a talpam, ráadásul mindkét combomban is a hajlító izom meghúzódott, így be sem tudtam hajlítani már. A Tengerszem után a lefele már borzasztóan rossz volt a meredeken, de lent meglepetésre Vincze Zoli volt a frissítő pontőr. Elmajszoltam egy Balaton szeletet,, inni nem is kértem, és mentem is egyből tovább, már nem mertem megállni. Alig hogy elindultam rá 5 percre egy nagy felhőszakadás kapott el. 190 km után még pont ez hiányzott. Rommá ázott ismét a talpam, nyílt rész volt, és a P-n most jött egy hosszú rész, ami fűvel benőtt. A fejemet csősállal védtem, de egy dörgés elég közel csapott be, így intenzíven figyelve haladtam tovább. Az egész eső nem volt több 20 percnél, de arra elég volt hogy a maradék lelkesedésem is elmenjen. Éppen próbáltam pozitív gondolatokat kreálni, amikor a P-K- elágazásnál egy srác ült, és kérte hogy segítsem már be az utolsó 7 km-en, mert már teljesen kivan. Bevallom nem sok kedvem volt hozzá, de aztán kötélnek álltam, tök mindegy úgyis hogy sikerül, csak időben érjek be. Közben kiderült ő az a srác aki a Kinizsit mezítláb csinálta meg, és most is szandálban nyomta :) (persze nem az egész 200-at, szép lett volna.) Sajnos a menettempó már nagyon lassú volt, de nem hagytam ott, mert már ilyenekkel riogatott hogy ha nem lettem volna ott tuti feladja meg el fog tévedni, stb. Próbáltunk beszélgetni kisebb-nagyobb sikerrel. A lefeléken már ordítani lett volna kedvem, ott már azt sem tudom éppen miről beszélt a kolléga :) A Nagy-nyugodó nyeregben hatalmas levegővétel, itt már tudom hogy kész, megcsináltam!! Óvatosan lebattyogunk a célba, és 53 óra 33 perc után célba érkeztem. Immár kilencszeres teljesítő lettem!!! Köszönöm ismét Gézáéknak ezt a csodás túrát, az előestét, a szállást, a túra utáni napot meg úgy mindent!!! 

 

Beérve a célba, hatalmas adag tésztaételt pusztítok el, majd várjuk a többi beérkezőt akik még utánam voltak nagy tapssal. Jani is beért, nagy gratula neki, és a sok együtt ment kilométerért is! Még jópár órát fent voltam, majd kb 60 óra nem alvással a hálózsákom felé vettem az irányt, de előtte kicsit rendberaktam a talpamat, elég neki a szappan meg a víz, reggelre hátha jobb lesz. Pár óra alvás után már ébren is voltam.

Szerencsére jobb is lett kicsit a talpam, és amíg Géza felesége csinálta a még ottmaradtaknak a finom reggelit, addig Géza írta össze ki, és hova megy szalagokat leszedni a szervezők közül. Én bár nem szervező voltam, de úgy döntöttem belefektetek abba az önzetlenségbe egy kis kompenzálást amit ők adtak nekem már 9 éven át. Így szóltam Gézának hogy én is beállnék segíteni. Kicsit kikerekedett a szeme hogy 200 után még erre lenne energiám :) Ráadásul a legnehezebb részt vállaltam be. Tolvaj-hegy - Nagy-Milic - Szurok-hegy - Kéked. Ez 20 km volt 1100 m szinttel, de a túra leges-legnehezebb része :) Vincze Zolival szalagoztuk le, több száz szalagot leszedtünk az Északi Zöldről. Most legalább láttam nappal is mindent amit a túrán nem, és még a Kis-Milic kilátóba is életemben először fölmentem. (azért fénykoromban volt olyan hogy majdnem a teljes ÉZ-et lámpa nélkül toltam, így tudom milyen világosban ;). A rengeteg szalag, és a későn indulás miatt ez majdnem eltartott sötétedésig, de Gézáék kijöttek kisbusszal értünk a végén, és megmutattuk mennyi rengeteg szalagot szedtünk. Utána ismét megvendégeltek hétfőn este is finom vacsorával, majd mivel kedden már nem volt más túra, ezért kénytelen voltam hazajönni :)