Vagy nyolc éve, Budán a Schönhertz koliban lépett föl. Koncert előtt már benn voltunk többen, egy alig-alig teremben, ahol nemsokára kétszáz ember szorongott. Ő hátul állt, egy büfépult mellett, magányosan vörösborozott. Idegesnek tűnt. Vettem egy nagy levegőt, s odamentem hozzá. Arról kérdeztem, hogy zavarná-e, ha a koncert közben én jegyzetelnék - akkordokat, olyan dalokét, amelyek nem jelentek meg akkortájt lemezen, hogy otthon gyakorolhassam őket. Semmi akadálya, felelte, de ha gondolom, koncert után szívesen marad és meg is mutatja őket külön. Mesélt a régi időkről, a kezdetekről, arról, hogy miért éppen ők, s arról is, hogy ő minden koncert előtt egy kezdő lámpalázától gyötörten reszket.
Koncert után csakugyan leültünk, gitárral, de nem jutottunk el a dalokig, mert a kb. 30 főnyi hallgatóságnak inkább az indiánélet alapjait mesélte el. Szokásokat, történetet, szavakat, jeleket, dalokat adott nekünk elő, érzékeltetve azt a másik világot.
Éjfél után értem haza, fáztam és örültem.
Másnap reggelig indián akartam lenni.