Szigi101 Creative Commons License 2020.05.26 0 3 283313

1999-re tehát hirtelen lett baráti társaságom, a korábbi sebnyalogató, magányos középiskolásból minden buliban bennelévő társasági ember lettem. A zene mindegyik társasággal fontos, központi téma volt - különben nem lettek volna a barátaim. Az egyik, talán legszorosabb baráti csapatnak - melynek oszlopos tagja ultraviolator volt, illetve szerencsére még ma is az - egyik közös jellemzője volt, hogy szerették a Bonanza Banzai-t és Ákost. Elkezdték tehát kölcsönadogatni nekem a lemezeket, hogy mondjak róluk véleményt. 

 

Semmilyen problémát nem jelentett megismerkedni a Bonanza életművel. Érzékeny, versírogató, néha jókedvű, néha világfájdalommal teli srácként könnyű volt azonosulni a Bonanza Banzai zenei, szöveg-és témavilágával. Persze, arra is rájöttem, hogy a Bonanza nemcsak a DM gyengébb kiadása, hanem - és ezzel a véleményemmel meglepően egyedül vagyok azóta is - TELJESEN MÁS. Sokkal-sokkal sötétebb, zeneileg sokkal keményebb, kérlelhetetlenebb és persze egysíkúbb is. Inkább mondjuk a magyar And One-nak mondanám, bár ez kissé sértő a Bonanzára nézve, hiszen az életművük meglepően koherens, nyitott szívüként még 1999-ben is nagyon könnyű volt beléhelyezkedni, sőt, ha máig valami buliban megszólal egy Bonanza-szám, szinte én is azt érzem, hogy ott voltam a kilencvenes évek elején valamelyik BS-ben és agyonpogóztattam a vesémet. Természetesen ebből egy szó sem igaz, hiszen 1999-ben ismertem meg az egész életművet. 

 

No, a barátaim mondták, hogy oké, akkor most jöjjön Ákos. 

 

Na, Ákossal úgy voltam, mint az itteniek azon része, akik nem hallgattak még soha Ákost. Szájhúzás, ítélkezés, fölényes legyintgetés. "Á, rockzene, meg >>fénynekszenttüze<<, kinek kell ilyen faszság. Elég nekem a Bonanza". Nem baj, azért elkezdték odaadogatni a lemezeket, bár nem időrendi sorrendben. 

 

A Karcolatokat ismertem, illetve egyszer hallottam, és egy lány átvette nekem kazira, aki remélte, hogy a kazettájával együtt a hálószobámba is bejut. A Karcolatok egy hallgatás után ilyen Cseh Tamás-szerű bölcsész-prüntyögésnek tűnt, plusz ugye Helló, ami meg ugye túl teátrális volt nekem. Aztán megkaptam az  akkor aktuális Ikont, ami egyáltalán nem tetszett. Majd odaadták az Indiántánc-ot és a Beavatást, amikről azért gyanúsan sok dal tetszett elsőre, de azért túlzottan is igazolva láttam a fenti állításomat, hogy ez valami gyanús Bon Jovi-szerű softrock, rendkívül komolykodó szóvegekkel. 

 

Ultraviolator aztán odaadta a Test című lemezt is, amelyről aztán (asszem utólag) megjegyezte, hogy akinek a Bonanza bejön, annak ez szokott tetszeni. Egy másik kiváló barátom is helyeselt, megemlítve, hogy a Swimming talán kicsit gyengus, de amúgy ez egy jó lemez. 

 

Hát, erre a fölényes, magabiztos slágerparádéra nem számítottam. Magától értetődő természetességgel sorakoztak egymás után Ákos szólópályafutásának csúcsdalai. Elsőre szinte elképesztő, hogy egy ilyen hullámzó lemezeket produkáló figura hogy tudott egy elejétől a végéig kitűnő lemezt csinálni. Illetve ez nem is teljesen igaz, ugyanis Ákos eljátszotta azt a dolog, ami nekem azóta is gyengébb: azt, hogy a kifejezetten jó, emlékezetes, kicsit lebegősebb A-oldalt egy brutálerős, slágerekkel és koncertkedvencekkel telezsúfolt B-oldallal fejelte meg. 

 

És a szövegek! Sok "kortársamat" olvastam, vers-és dalszövegrajongó voltam, de ez bizony egy teljesen más szint volt. Egyértelmű rímek, amikre mégse gondolnál, remek hangulatképek, erős "veled vagyunk" hangulat, mindezek "alatt" pedig napsugaras, megnyugtató, de mégis pörgős, ma már enyhén öreges kilencvenes évek közepi magyar "igényes" hangzás. És a nagy trükk: Ákos is nagyon gyakran (főleg akkortájt) a gyenge dalaiból csinált klipet, kislemezt. A Dúdolni halkan a lemez egyik leggyengébb dala, de még így is nagyon jó. Ugyanakkor a lemez tele van olyan gyöngyszemekkel, mint a Csillagok alatt, a Do We Bow, az Indulat dala, az Áradás, a Dekadens vagy a Ki helyett szeretsz - hogy a slágeres Láss bennem mást, Test, Csak te vagy vonallal ne is foglalkozzak. 

 

Természetesen újszerű lelkesedéssel vetettem magamat rá újra az életműre. Az Ikon továbbra sem tetszett, de pl. a Beavatás vagy a Karcolatok már nagyon. 1999-ben már koncerten voltam, Siófokon, ahol meglepődve tapasztaltam, hogy ez a komolykodó faszfejnek tűnő figura mennyire laza is tud lenni (ez mondjuk azóta kissé a visszájára fordult megint). A 2000-es Hűség-et pedig már rajongóként vártam. 

 

Ákos aztán nagyon sok zenei kurflit csinált a pályafutása során, ami miatt többször is eltávolodtam tőle. A 2002-es nu-metál hangzás, a 2008-as jazzeskedő színházi bohóckodás, vagy a 2012-es vásári szintipop nagyon megfeküdte a gyomromat, a kétezres évek közepén pedig hátat is fordítottam a művész úrnak, bár az utolsó lemeze  ismét meggyőzőbb. A szövegek is sokat vesztettek a korábbi "örökkévalóságnak szóló", örök érvényű szövegekből. Mindenesetre újabb kedvencem született, még ha nem is ért fel a DM-hez, vagy más későbbi kedvencemhez.