silence,
bár majd 1 ember biztos elmondja, hogy mire gondolt, én nagyon egyetértek vele.

Néhány kemény pofáraesés után rá fox jönni, hogy az ember csak a saját életét élheti. Ezen azt értem, hogy
- csak valós énedet, tulajdonságaidat, jellemedet, értékrendedet nyújthatod, mások véleményének igen csekény figyelembe vételével,
- csak a mellett az ember mellett fogsz megmaradni, aki tényleg azt nyújtja neked, amire úgy érzed, hosszú távon is, és az adott pillanatban is szükséged van.
Semmi értelme megerőszakolnod magad, mert hosszabb távon úgy sem sikerül, és igazi éned megmutatása ad reális alkalmat másoknak is, hogy eldönthessék, kellesz-e nekik, és ha netán tévedtek, akkor a legkisebb veszteséggel szálljanak ki mellőled.
A legélesebben fiatal korban ez a párkapcsolatok alakításánál jelentkezik. Nem érdemes bent maradni egy, a te értékrendednek, érdekeidnek nem megfelelő kapcsolatban, mert később úgyis vagy kiugrasz belőle, vagy "mellékszálakkal" - ami nem feltétlen, vagy csak félrelépést jelent - nagyobb fájdalmat fogsz okozni a másiknak, mint amit egy korábbi szakítás jelentett volna. Csak azt érdemes nyújtani, ami ténylegesen vagy, amit valóban akarsz, és érsz. Egy későbbi csalódás sokkal nagyobb fájdalommal jár, többe kerül mindenkinek, és soxor olyanoknak is, akik vétlenek a te (ti) rossz döntésed(tek)ben (pl. gyerekek).
Természetesen ez semmiképpen nem jelenti a másik megalázását, megbántását, mások érdekeibe való durva beletaposást. Civilizált formában, mások megbecsülése mellett is le lehet rendezni az ilyen helyzeteket. Nem véletlen, hogy - bár ezek a helyzetek kérgesítik az embert, és elveszik az illúzióit -, megalapozott döntést csak önmagad megismerve tudsz hozni.