A politikusok, újságírók felelossége ehhez hasonló ügyekben tényleg nem ugyanaz, mint valakié például a kultúrában, de én akkor se húznék túl éles határt.
Mindenki tudja, hogy az történt, Princz kliensrendszert épített saját magának a bank részvényesei a pénzébol politikában, sajtóban, az államigazgatásban, a kultúrában, vagyis gyakorlatilag mindenhol.
Ezek az emberek pedig elfogadták, holott pontosan tudták, mirol van szó, legfeljebb pontosan azokkal az ürügyekkel kapcsolták ki a lelkiismeretüket, amelyeket Diolen Mobi felhozott.
A szponzorálás teljesen elfogadott az üzleti világban. Csakhogy az nyilvánosan zajlik, és többnyire nem egyes személyek kapják a pénzt, hanem szervezetek, amelyek szétosztják.
A Postabanknak a VIP-lefizetésekbol az égvilágon semmi haszna nem volt, ezeket a pénzeket személyesen Princz adta, titokban, annak, akinek o akarta.
Ez nem más, mint lélekvásárlás. Az emír felépíti szolgahadát. Aki ilyen pénzt kapott, ezekután nem volt semmi erkölcsi alapja rosszat mondani Prinzrol. Ha a fülébe jutott - és az ábra szerint mindenhol voltak emberei -, egyszeruen felhívhatta az illetot, és megkérdezhette tole: hogy tehetted ezt? nem voltam elég jó hozzád?
A bank részvényesei mindezekrol természetesen semmit sem tudtak. A Princz által elosztogatott pénz a hitelezési veszteség rubrikában jelent meg a bank mérlegeiben.
Kedves Diolen Mobi, félreértettél. Én pontosan azt mondtam, hogy nagyon is éles határ húzható a marketing és a megvesztegetés között.