Leila lebuja

Messze a nagy fővárostól, (Kairo a neve),
Bent a sárga sivatagban, hol szomjas a teve,
Hol csillogó homokhalmok esnek folyton útba,
És a széles látóhatár dimbes-dombos bucka,
Hol az élet rég kiszáradt, egy mag élt magába,
Nem volt vize sem árnyéka s megélt a pusztába.

Nap, mint nap a Nappal dacolt, a hőséget állta,
Hogy nőjön fel egymagában - szépen kitalálta.
Forró homokszemek közé gyökeret eresztett,
Napellenző ernyőjéül zöld lombot meresztett,
Sudár törzse, bár csavart volt, úgy állt, mint egy szálfa,
Mire felnőtt lett belőle egy nagy kókuszpálma.

S ahogy fának adni illik, nyújtott kis árnyékot,
Nem volt túl hűs, de ismerni el kell a szándékot,
És aki arra vetődött fennen áldotta mind e jót,
Az enyhet adó árnyékot és a szőrös kókuszdiót,
A nagy sárga sivatagban megpillantva hamvas zöldet,
Messziről látván tevéről, kezdte áldani a földet.

Nagy a hőség és ettől csak szomjaznak a tuaregek,
Nem pihennek oázisnál napközben, hogy: Én bemegyek!
Könnyíteni az élőkön megállt itt már pár karaván,
Lekerült a tevehátról egy-egy sátor és paraván,
Előkerültek a zsákból sátortartó lécek,
Alig egy-két ima után készen állt a fészek.

Könnyed lak az, amelynek egy arab a lakója,
Nem kell szekrény, nem kell vállfa, mert nincsen zakója.
Nem kell vasaló és állvány, burnusz nem gyűrődik,
Sátornak falán át napfény, s homok nem szűrődik.
Esténként az öreg arab teríti ki a szőnyegét,
Térdre bukván az árnyékban keresi léte lényegét,
Nem láthatja őt ilyenkor a csadoros asszony állat,
Takarásban tart a sátor szőnyeget, turbánt és vállat,

Buzgón mélyed imájába (ravasz arab) görnyed s térdel,
- Mohamed neked ajánlom feleségem! Kérlek, kérd el!
Vagy érted én feláldozom mind a száz derék tevémet,
Csak az egyet teljesítsd hisz, pár csepp az mit Tőled kérek!
Közben kiállt, s hajladozik, könnyedén ring, mint a nádszál,
Neje és a száz tevéje a kókuszpálmán túl mászkál.

Nyújtott rikácsoló hangja ég felé száll énekének,
Miközben a földön matat, vén kezei ébredének,
A puha, s könnyű talajban szőnyeg alatt kezd kutatni,
A napi betevő lével kéne torkát elkapatni.
Kókuszpálma gyökere közt megleli kedves üvegét,
De nem mondja már imáját, sőt elfelejti a szövegét.

Arca kékül, bősz Mohamed íme most lesújtott rája,
Üres az üveg mit talált, megitta a pálmafája,
A hetedik mennyországba repíti fel őt imája,
Nem telik bele egy-két perc és a Próféta bírálja,
Színe elé a vén csalót parancsolja, invitálja,
Így tovább él száz tevéje, s élve maradt vén arája.

Ki tekert arab táncával, ím lejteni kezdett,
Könnyedén ment neki hiszen, a Szudánban edzett,
Ott maradt a pálmafánál színes sátorával,
Esténként találkozgatott szomjas táborával,
Csillagfényes arab éjen titkon összebújva,
Ezeregy arabbal ivott e „gyászos” lebujba.

És sorban, akik arra jártak, mind a vezeklőket,
Egytől-egyig szomjas volt mind, hát behívta őket,
Járkáltak a karavánok fel- s alá baktatva,
Volt aki a Korán miatt indult fel Bagdadba,
Vagy csak egész egyszerűen szomjas volt és kába,
Nem látta már az értelmét, miért indult Mekkába,

De végül is itt ihatott, ment a heje-huja,
Egyre bővült, s így lett híres Leila lebuja.
És ha a sok kókuszlikőr, ami persze ártott,
Megzavarta a fejeket, s ütött köztük pártot,
Repültek a zöld üvegek estek száz darabra,
Ilyenkor a gyengébbet kitették a napra.

Ott a napon kókadozott, vagy fetrengte álmát,
Ha felébredt, körbenézve kereste a pálmát,
A teve ugyan leköpte, s megrugta a lábát,
Visszatért zsongó fejével hallgatni a lármát.
Sűrű füstben tekintette meg Leila táncát,
Aki eddig nem járt ott, az még ne törjön pálcát!
:-)