Igen, ebben lehet valami. Ugyan sose kérdeztem, ők se mondták ezért nem tudom, hogy ők is örültek-e az 5-6 16 év haladéknak, de remélem igen. Az após még láthatta így két dédunokáját cseperedni. Mint nagyapa mondom: ez minden áldozatot megér.

A gyász mindig úgy indul, hogy az ember magát sajnálja: "mi lesz velem nélküle". Aztán a következő lépcső: mit tettem rosszul? Mit kellett volna tennem, hogy ez ne történjen meg. Aztán az, hogy ezt meg ezt elmulasztottam, nem kértem tőle bocsánatot, nem mondtam el (elégszer), hogy mennyire szeretem, stb.

És eljön az a pillanat, amikor az ember magát vádolja: Miért nem tettem érte többet? Vagy ha mindent megtett: Miért nem engedtem el, mikor kellett volna?

Akibe szorult lelkiismeret ezeket nem tudja megúszni, bármit tesz is. Erre céloztam mikor azt állítottam: nincs jó megoldás. Csak azt tesszük, tehetjük, amit akkor a legjobbnak vélünk. Aztán később kiderül (de van, hogy nem), hogy jól döntöttünk-e?

A lelkiismeret furdalás marad...

Már persze akinek van.