Turbuly Lilla
Búcsú a várostól

Kívülről még mozdulatlan minden, 
érzem csak, ahogy az idő játszik velem: 
fölgyorsít, lelassul, lebegni kezd 
majd nekilódul - köztem s a túlparti 
város között ringó kötélhidat bontja, 
elenged, ki nem fogott kézen soha. 

Titkos időszámítás váltja fel 
a szokottat, ahogy az évet tervezem: 
utosó ősz, utolsó karácsony, 
lehámló kéreg egy sor vén platánon, 
februári hóban a tavasz lábnyoma, 
elenged, ki nem fogott kézen soha. 

Lépkedni lassan, át a Vizslaparkon, 
alkonyatkor menni, szűrt fényben, éhesen 
vagy reggel hét előtt még, szembe a nappal, 
ahogy a Zsinagóga mögül támad föl hirtelen. 
Ablakomból a hegy, rajta pincék gyöngysora, 
elenged, ki nem fogott kézen soha. 

Bár újra abban a másik parkban állnék, 
mint tíz év előtt, hol dönteni kell, már tudnám: 
csak visszhang tudott lenni, csak árnyék, 
sem boltozat, sem megtartó meder. 
Ami volt, annak most van alkonya, 
elenged, ki nem fogott kézen soha. 

Lábam alatt szuvas pallóból por szitál 
- mindig az veszít, aki félreáll? -, 
már nem keresek gázlót, csónakot, 
a folyó mentén északnak indulok. 
Rámköszön a bizonyosság józanabb kora, 
elengedem, kit nem fogtam kézen soha