További részletek Orbán Viktor évértékelő beszédéből.

 

"Ma, száz évvel a trianoni halálos ítélet után azt jelenthetem Önöknek, hogy élünk, s Magyarország még mindig megvan. És nemcsak élünk, de ki is szabadultunk az ellenséges gyűrű szorításából. Csehszlovákia és Jugoszlávia helyett kaptunk szlovákokat, szlovéneket, horvátokat és szerbeket.

 

Meglepő módon azt látom, hogy az újra nemzeti alapokra állított Szlovákiával, Szerbiával, Horvátországgal és Szlovéniával megtaláljuk a hangot, széles együttműködést, sőt szövetségeket is alakíthatunk.

 

A történelem újra megadta az esélyt, hogy a közép-európai népek a saját nemzeti érdekeik alapján új szövetségi rendszert építhetnek ki, s így a keletről és nyugatról fenyegető veszélyekkel szemben is megvédhetjük magunkat.

 

Hogyan voltunk képesek kibírni ezt a száz évet? Hogyan voltunk képesek még a reménytelen helyzetből is kiutat találni? Van válasz erre a kérdésre. Egy rövid mondat, ami száz éven keresztül segített bennünket, és minden nemzedék átadott a következőnek. Magyarország miniszterelnökeként száz év után én sem mondhatok mást, csak annyit: hiszek egy hazában."

 

"Száz év után tíz év. Mert van egy tízéves évfordulónk is.

 

Tíz évvel ezelőtt az emberek véget vetettek a szocialista rémkormányzásnak, és megkezdte munkáját a nemzeti kormány.

 

A 2010-es kétharmados választási győzelemben az emberek reménye és kétségbeesése adódott össze.

 

Az ország a csőd szélén állt, és a Nemzetközi Valutaalap lélegeztetőgépére kötötték. A munkanélküliség az egekben, a családok eladósodva, a devizahiteleseknek pedig már szájukig ért a víz. Már ha az víz volt. A kétségbeesés több volt, mint indokolt, de volt persze reménykedés is. Remény, hogy lelket önthetünk magunkba, hogy képesek vagyunk összeszedni magunkat, hogy megtörhetjük a hanyatlás életérzését, a „csak rosszabb ne legyen” olcsó életfilozófiáját, sőt emelkedő pályát találunk, és a magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez. Nem tudhatjuk, mennyien voltak a kétségbeesettek, és mennyien a reménykedők, de amikor jön az özönvíz, talán nem is fontos.

 

Ilyenkor az a fontos, hogy meggyőzzük az embereket: ne adják föl, hanem cselekedjenek, higgyék el, van értelme még egyszer nekirugaszkodni, és érdemes maradék erejüket mozgósítani.

 

Minden válságkezelésnek ez a titka.

 

A politikában töltött évtizedek alatt megfigyeltem, hogy minden sikertörténet, minden felemelkedő nemzet sikertörténete az önbecsülés megerősítésével kezdődik."