Tóth Bálint  József Attila-díjas költő, író, műfordító. Ő vehette át elsőként a Balassi Bálint-emlékkardot 1997-ben Budán.

Tóth Bálint

Túl a vesztett kert fáin

Az almát tartó kígyó
     bőre szürkére vedlik,
nem tarkaságát érzem,
     tömegét a világnak.

A nagy kövek csöndjét,
     csöndjét nagy hómezőknek,
s az űrsarki szelet,
     ki csillagközökből árad.

Hol vannak a nóták,
     régi borozások,
trappos szánkóút
     farsangi hó alatt?

S lakodalmi táncban
     a nedveshónaljú lányok?
átizzadt ingük illata
     a szélben szétszakadt.

Hamvazószerda jön?
     kereplőszó, okádás?
fog alatt ropogó
     sáskák? Erdei méz?

A szürkületben csak
     idegen árnyát látom
az időverte arcnak,
     ki innen visszanéz.

Csak a ráncokat látja
     az összegyűrt világban,
csak azt a kivénhedt föld
     rovátkált arcain.

De lefoszlik az is,
     és marad a tömör
csontok kő-lényege –
     se élni-tudás, se kín.

Hallod a gyerekek,
     hogy zsibongnak az estben,
a jövő busaszőke
     szép óramutatói.

Kis serpenyő-markukban
     billeg az alma-föld –
leszünk-e halhatatlan
     a mindenség tudói?

Majd ők. Majd ők? Tán ekként
     töprengett ő is: Ádám,
új csillagot kutatva
     túl a vesztett kert fáin.

S a lábánál akasztott
     macskákról álmodott
szopósbárányka-bőrén
     a tízesztendős Káin.