Van, amivel nem lehet mit kezdeni. Változik az éghajlat vagy inkább klímaprofil, eltolódnak az évszakhatárok, változik a csapadékeloszlás, dőlnek a hőmérsékleti rekordok, a tengeri és légi fuvarozásnak köszönhetően pedig rekordsebességgel hurcoljuk be az itt természetes ellenséggel nem rendelkező rovarokat és gombákat. Ezek ellen egyedül az adott körülmények között életképes fajták telepítésével lehet védekezni. Lehet keseregni, de ez van. Vegyünk példát a filoxéra vészről, melyet eleinte nem vettek komolyan, aztán pl. a szénkénegezéssel próbálták a meglévő, jól megszokott rendszert fenntartani (jó drágán és nem túl hatékonyan), végül kiderült, hogy a változó körülményekhez előbb-utóbb muszáj az embernek is alkalmazkodni. Ma, amikor koccintunk pl. egy jó szekszárdi borral, nem fanyalgunk, hogy bezzeg 120 éve minden jobb volt...

Persze a dió természetes dísze minden rendes vidéki nagyobb kertnek (a mi házunk előtt is egy óriási példány ad kiváló árnyékot nyáron a háznak), és sajnálja az ember. De ahogy a filoxéra ellen sem volt más választás, úgy a gyümölcsösökben is fel kell ismerni, hogy új kihívások előtt a Kárpát-medence ilyen téren. Ezt nem lehet vegyszerrel megoldani. Feltartóztatni ideiglenesen (és költségesen) lehet, mint a filoxérát, de hosszútávon nem ez a megoldás. Az meg pláne nem, hogy ragaszkodunk olyan szerekhez, melyekről időközben bebizonyosodott, hogy nem bomlanak le rendesen, akkumulációra hajlamosak, karcinogének, mutagének, pusztítják a méheket stb. Nagyon olvasmányos és egyben elrettentő Dr. Darvas Béla cikksorozata erről a témáról, a DDT-től a PCP-n és glifozáton át a neonikotinoidokig (ha valaki képben van a kémiai növényvédelemmel kapcsolatban, ő mindenképp). A cikksorozatban említett szerek egy részét apám még permetezte a kertben, és nagyon örülök neki, hogy már senki sem permetezheti.