Hát érdekesnek érdekes, amit elértem – segített egy felismerés, hogy másképp csináljam és magam csináljam, gyakoroljam. Az orvoslás azon alapszik, hogy valamivel elmész oda, megnézik, kivizsgálják, mondnak ezt azt, adnak ezt azt, felírnak ezt azt – ja és kezelni próbálják a kérdéses részt. Én gyakorlatilag a kérdéses részt békén hagyom – de a többit bevetem a kérdéses rész megsegítísére. S úgy néz ki, hogy ez működik. Van mondjuk 100 milliárd sejtünk, mondjuk most ez itt a kb 1 millárd szenved – akkor a maradék 99 milliárdnak kutya kötelessége, hogy segítse valahogy azt az 1 milliárdot. S ahogy épül fel, maga az érintett rész egyre nagyobb darabja is beszáll a fennmaradó gyenge rész megsegítísébe. Ha nem így lesz és folyamatosan a gyenge rész lesz piszkálva (a többi meg inkább gyengítve, mondjuk bogyókkal) ezzel azzal – akkor egyre több milliárd sejt fog szenvedni.

Van a réten 100 ember, egyszercsak jön 3 tökfilkó és elkezd garázdálkodni. Senki se mer megmukkanni. Végül valaki felszólal, jól elintézik. Ha mindig csak egy vagy 2 fog közbelépni, akkor felülkerelednek az egész társaságon. No de ha egyszerre egységesen szembeszállnak a 3 tökfilkóval – akkor semmi esélyük a tökfilkóknak. Vagy az állatvilágban, legel egy 1000 fős gnu csorda, jön egy oroszlán és leteper egyet a többi 999 minden ellenállása nélkül.

Sejtjeink képesek és nem félnek magukat beáldozni (dolgozni a gyengékért) az egész (test) túlélése érdekében. Ezt csináltam például akkor, mikor teljesen lebénult a jobb kezem csuklótól lefelé. Olyan rossz is volt, hogy nem tudtam a hüvelykujjamat a mutatóujjamhoz érinteni, a többit még csak meg se közelíteni – semmi erő nem volt az ujjaimban. A többi sejtemet bevetettem rendesen, hogy segítsenek ezen. A kezeket összekulcsolva valahogy úgy lélegeztem, mint nemrég taglaltam. A sok rezgés végül újjáépítte (sokkal nagyobb feszültséget generált) a neuronhálózatot azon a részen – és aránylag rövid időn belül (3-5 hét) teljesen rendbejöttek.