NIMRUDTÓL NERGÁLIG  

 

És lobogott a máglya Nimrudtól Nergálig
Vissza a gyökerekhez
Rainer Maria Rilke
A kilencedik elégia parafrázisa

 

Motto:

Kalapácsok közt sikolt agyunk,
szívünk, akár a nyelv is,
a fogunk közt, vérzik, szakad,
ám mégis, mégis, talán?
a megtisztult ember az Úr dicsérete marad.

 

Csitítsd el az örvényt, a gondolatözön sokaságát – 
Csitítsd az intrikát, a közöny-áfium átkát! 
Hadd lássam a mű nagyszerűségét!
Semmiből jöttem, és mielőtt újra semmid lehetek?
Az Egyútján egyedül útra kelek:
Érteni vágyom az élet isteni okszerűségét. 
Minden, ami van-volt-lesz a teljességben örök és változik: 
Él, hal, és visszatér önmagához, mi újjászületik?
De óh Uram! Mi történik a lélek hun csillagával?
A megértés útja végén csak a semmi ásít?
Vagy megnyílik a lélek örök kikötője? Ami soha el nem vásik:

Óh Teremtő Atyám! 
Megmutatod-e a titkokat utólag?
Az élet kincsét, mi akaratlan ajándék!
De minden a pusztulás felé fut szakadatlan,
Ha célját nem érti meg az emberi elme?    
Csak a vakszerencse démona játszik vele?
És Te Nagyuram csak nézed türelemmel,
Mint rohan szakadékába az ember?
Hiszen Jó-rossz közt alakul az élet?
És azt hisszük, messze még az utolsó ítélet -
Századokon át,
Hamisan prófétáltak a nevedben, és égtek a máglyák!
Népeket áldoztak a halálnak templomi játszmák -:
Trianon, Hirosíma!  Stigmás valóságok: 
Titkos társaságok, vakoló, sátáni tervek veteménye -
Mindez csak azért, mert Jézust nem mentetted meg,
És győzött a Júdás szövetség gyűlölet vétke -
Nem mentetted meg a Mestert, a Tanítót!
Megtehetted volna, rád bízta életét és népét –
De meghasonlott a nép, látván az árulás tükrét –
Látva a végét, amely a bűn világát lobbantotta lángra –
És lobogott a máglya.

Mindent tudva-látva-szánva,
Itt lebeg a kérdés: Miért?

Óh mondd Uram, van-e oly Atya, aki elhagyja gyermekét?
És nem pusztul vele?
És mint lett Józsi-ács teszt-története?
Uram, ugye tudod, hogy akkor, majd meghalt a remény?
Az isten fiad Jézus keresztjén? 
Jézus volt a stigma, a Jel,
És ama baljós emlék örökkön él a szívekben –
Hogy „harmadnapon feltámadt és felment a mennyekbe –
És ott ül az Atya jobbján, - azóta,
Hogy így mondta egy önjelölt proféta, -
Rád gondol minden mostohagyermek zigóta - szeretet híján –
Az ég alján a felhőket kutatja egyedül, zokogva, némán,
És nem tudja, hogy csak Egy-út vezet hozzád -
A szeretet szűk ösvényén, időtlen időkön át,
Minden más merő posztulátum és képmutatás,
Minden hiába!
Nem volt, nem jön isteni gondviselés a világba!
Minő jel lehetne az isteni lét bizonyossága?
Gyermekeidnek egy életen át erős vár vágyott igazsága!
De az igen-igen, és nem-nem között ugye nincsen semmi,
Ami tetszene Neked Mindenható Atyám?
A langyosat kiköpi az Isten, tanítja a vigasz,
És csak a halál útját választja minden Igaz? áldozat? 
Hiszen az élet nem bizonyosság az isteni hithez,
És a világ nem fogadja be a békét, csak az ihlet, - a vétket,
Bár lehet, süketen és vakon, némán születhet a gyermek –
Ad abszurdum: Bűnben fogan – minden szented?

Hiába keresztezik platóni paradoxonok utam,
Az Egy-útját választom Hozzád Nagyuram.
Hogy meglássam fény-arcodat az út végén,
Ahol a szíved pitvarában fogannak, a székely szentek,
Akiknek nem hal meg a szíve-lelke, exlex,
Mert őrzik a teremtés élő egeit, az első percek -
A szeretet Nimrud gyermekeinek, - üzennek,

Ők minden nap köszöntenek Téged,
A Nap kapujában Áldást kérve – magyari népek.
Mikor felzúg a hajnali fényorgona kékje: Béke,
Szíveiken átüt a felhőkorona ékköves fénye,
Amikor kondul a falusi, öreg harang hangja a tájban,
Benne lebeg a lágy hegedű védtelen éneke –
Halkan, életre-halálra -
Mindenhez közel, árad a lelkem,
Megérint otthonod, a végtelen szellem -
Most mégis csak dadogok, mert méltatlan vagyok hozzád Nagyuram,
Elakad a szavam, hisz' ismered gyarló valómat:
Melyet a balsorsok árnya kalapált merésszé, hogy színedet lássam:
Bocsásd meg Uram, hogy hozzád intézem szavam,
Mit a Bölcsektől szedegettem fel , útszéli ájulatban,
Amit tudok, csak az ihlet fuvoláján játszva mondhatom el,
Nem hagyok örökséget,
Csak áldást és néhány szikrát – a sötétben, 
Vissza a gyökerekhez - ahol hazát teremtettek.

Itt az Idő már, int a java, sava-borsa a szónak:
Hirdesd! Így még soha nem hullott szét az emberiség,
Fajtalan hidra emészti erőnk, és férgek közt rothad a lét!
Világhatalomra törne a pénz, mert semmi nem elég!
Már minden egész: töredék! Megtörik az élet gerincét!
Szívünk akár egy húsdarab, zakatol,
A dal, a meztelen vágyak pőre önzésén sarabol,
Mond Uram, minden hiába? Győz a sátáni faj alvilága?
De a szív még emlékszik a megrendült imára,
Ahogyan köszöntötte a gyermek szüleit reggel –
És betegségből szabadulván,
Az Úrnak ajánlotta kincseit az ember.
Századokon át,
Hulltak a mélybe a le nem írható vétkek –
Öklüket rázták a megtévedt, vérgőzös nemzedékek –
Dogmák mételye rágja szívünket,
Fekete mágia, rontás, bank-kamat lidérc mint hamispénz,
Feledteti búcsújáró, ünnepi szentjeink hitét -

Átélhető dolgainkat kilúgozza az érdek  -
Nincs, ami pótolná őket, élet helyett bábszínház a készlet:
Ész nélküli test csak, amivé vedlünk,
Férgek közti túlélőként – félünk,
Orweli tervek vakoló mesterei szívják a vérünk –
Szétroncsolt népeket kreál a titkos gépezet,
A pusztulás sikátoraiban bűn az élvezet,
Nyomor és élet árulás fenyeget,
Az út szélre lökött családokon
Átgázol a mammoni gépezet,
Szemben az elárvult, denaturált jövő,
Közelit a luciferi hatalom,
A trianoni sátán-szülte birodalom,
Ahol a média gőg klónozza az adós-szolgaságot,
A degenerált állatemberi, virtuál világot.
Íme a végzet, amelynek Nostradamus a papja volt,
Ember, holtembernek lesz farkasa,
Mondja az mágia sutra akasa,
Háború jön,
Mely elsodor emberiséget,
Családot, népeket -
Eljön az ítélet, amikor Isten helyett,
A vérgőzös emberi téboly felszámolja önmagát!
Testvér, mondj értük egy imát!
Farkasok közt sikolt agyunk,
Szívünk, akár a nyelv is
A fogunk közt, vérzik, szakad,
De mégis, mégis, talán?
A megtisztult ember az Úr dicsérete marad.

Már alig élhető ez a Föld, az óra közel,
Nem halogatja magát az idő, változni kell!
Nincs maradék, zakatol a szív, dübörög a táj,
Dodona a nyelv is, jaj-veszélyt mormol a száj!
A jövő, segítségért kiált, és aki mentené magát?
Könyörögve mond egy fohászt,
Ám senki se várja tétlen a csodát!
Szabjánok szabják a régi, hun-szkíta imát:
NIMRUD Est-hajnal csillaga és Nergál gyertyáért kiált: 
Irgalom Istene nélkül nincs már kigázolás