Még azt írnám le, hogy az első itthon töltött napok borzasztó nehezek voltak. Én éjszaka semmit nem aludtam, mert a férjemet figyeltem állandóan. Napközben aludtam, mikor a szüleim otthon voltak (most a szüleimnél vagyunk). Ez szinte már kényszeres volt részemről, és már kezdtem kimerülni. Közben üzemorvoshoz is mennem kellett a munkaalkalmassági miatt, és neki is elmeséltem az esetünket. Azt mondta, hogy higgyem el, hogy az ICD olyan, mint az őrangyal. Jobban megmenti a férjemet, mint akárki, akár még nálam is jobban! Azóta tudok aludni normálisan.

Jelenleg a férjem gyógyszer nélkül is jól elvan, és a kontrollra 3 hónap múlva megyünk. Addig csak esetleges rosszullét esetén kell kórházba mennünk. Nagy szerencse, hogy van elég szabadsága, és hál'istennek a megélhetés miatt sem kell aggódnunk (egyelőre). Sajnos a rossz híreket nem tudjuk kizárni, mert abból mindig van, még családi vonalon is. 

Számomra kérdés, hogy ezt a csapást hogyan tudjuk megélni, mire fordítjuk? Nekem sorsszerűnek tűnik. Csakhogy én eddig biztos voltam benne, hogy változásra van szükségünk. Ritkán tévedek a megérzéseimben, de ez persze csak megérzés volt a részemről. Most teljesen elbizonytalanodtam, hogy mi van, ha tévedtem? A megérzést sokszor könnyű összekeverni a vágyakkal. Van olyan, hogy az ember tudat alatt vágyik valamire, és ahhoz igazítja az érzéseit. Ilyenkor az ember azt hiszi, hogy ha az elképzelése teljesül, akkor rendben lesz minden. Pedig ez legtöbbször nem így van.

Mi, kényszeresek meg pláne nehezen viseljük, ha valami nem úgy történik, ahogy elterveztük.