Harmadik nap: Szarvas-Eperjes – „Van ami mégis unalmas”

 

            Reggel kicsit korábban indultunk, hiszen Szarvasra kellett autózni, ami minimum egy óra utat jelentett. Szarvason gyorsan pecsételtünk a még nyitva nem lévő NP látogató központjában, majd felhívtam a szarvasi túra- és fórumtársat Jankát, aki a mellettünk lévő HAKI-ban dolgozik és most kerekezett éppen munkába. Odatekert az indulási pontunkhoz és jót dumcsiztunk elmúlt és leendő programjainkról, túráinkról. A beszélgetés után belevetettük magunkat a Holt-Kőrös és a Bikazug rendkívül látványos és főként nyugodt vidékébe.

 

 

Gyorsan haladtunk egészen az Aranyhal nevezetű bolt-kocsma kombóig. Itt kávéztunk és elbeszélgettünk a szivattyútelepről éppen átruccant, „frissítőt” iszogató munkásokkal. Éppen egy friss közlekedési balesetet emlegettek és a megnövekedett forgalmat a műúton, melynek okát az M44-es átadásában látják. Valóban rengeteg autó, teherautó húzott el mellettünk, ráadásul kerékpárút sincs, tehát tényleg elég veszélyes szakasz. Miután megtudták, hogy hová tartunk, javasolták, hogy ne a „kijelölt” kéken menjünk, mert az elég zsúfolt és a felüljárónál nagyon veszélyes, hanem a csatorna jobb partján van egy aluljáró az autópálya alatt, majd jobbra térve már kint is vagyunk a Kákai főmajorba vezető aszfalt úton. Elindultunk és tényleg elég veszélyesnek ítéltük az úton, út melletti gyaloglást, ráadásul láttuk a baleset elég komoly nyomait, elfogadtuk hát a javaslatot és letértünk a kékről (ezzel a mai kövezés meg volt). Tényleg át lehetett menni a pálya alatt, de mint utólag kiderült a zsilipen már tilos volt az átjárás. Kerítés nem volt rajta, így hát átmentünk. Tudom, hivatalos útvonalnak így nem javasolható, de talán meg lehet egyezni a hivatalos szervekkel és akkor el lehet kerülni a csomóponti gyaloglást.

 

 

            A Kákai főmajorig rendes aszfalt úton haladtunk, sőt még utána is a repülőtér végéig. A főmajorban zajlott az őszi mezőgazdasági élet, alig tudtuk magunkat átverekedni a sok gép és jármű között. A főmajor kijáratánál lévő régi benzinkút maradványánál úgy döntöttünk, hogy étkezünk és pihenünk egy kicsit, mert innentől semmi nem lesz, csak a sík rónaság.

 

 

            Így is volt, bár az elején még egy-két fás erdősáv szegélyezte utunkat, ahonnan nyulak, őzek zajai hallatszottak ki, de sajna egyet sem sikerült becserkelnünk. Az út maga kiváló minőségű földút volt, bár esőben biztos saras és csúszós lehet. Erősen letaposott és betonkeménységűre száradt sár képezte a turista aszfaltot. Azon gondolkodtam, hogy ha végig ilyen, akkor Eperjesről az otthagyott kocsival, erre jövünk vissza Szarvasra. Beszélgettünk, haladtunk, aztán beszélgettünk és haladtunk, aztán már beszélgetni sem beszélgettünk, de haladtunk, szóval ilyen ez az Alföldi Kék. Néha kicsit unalmas, akkor magába száll az ember, főként, ha egyedül van. Ketten kicsit szórakoztatóbb volt, de az út, a maga végeláthatatlanságával nem akart elfogyni. Csak mentünk és mentünk, csatornától csatornáig, de az Eperjesi víztorony csak nem közeledett. Az egyhangúságot egy üresen álló, valószínűleg átemelő szivattyúházként funkcionáló betonépület törte meg, amit viccesen mezőgazdasági buszmegállónak tituláltunk. A belsejét teljesen birtokukba vették a fürkészdarazsak, úgyhogy nagyon nem érdeklődtünk a bent lévő dolgok iránt.

 

 

            Aztán egy bal kanyarral minden megváltozott. A civilizáció útszéli jelei mutatták, hogy azért közeledünk Eperjeshez. Aztán az úton lévő másfél méteres bevágásokban lévő dagonyák szerteoszlatták az „erre jövünk kocsival” tervünket. Gyalog alig bírtuk átvágni magunkat, kikerülni nem igazán lehetett. A túra végére a bakancsunk pora ragadós sárra változott. Cserébe beértünk a településre, ahol megkerestük a kocsit a bolt előtt és alaposan bevásároltunk üdítőből és vízből. Az induláskor elfogyasztott fél liter és az útra hozott másfél liter bizony kevésnek bizonyult. Meleg volt, fújt egy kis szél, nem is éreztük, de a végére kissé kiszáradtunk. Mi lehet itt nyáron a kánikulában. Talán egy ötliteres demizson lenne elég egy ilyen szakaszra.             A boltban ránk nézve konstatálták, „Önöké a szürke Ford (nem is szürke, csak poros)!”. Mondom én, itt mindenki figyel mindenre. Behúztuk a temérdek folyadékot és átautóztunk Szarvasra az ott hagyott autóért és a szárazmalomért. Még pont elértük a nyitvatartási idő végét. Nagyon kedves Úr kalauzolt végig minket a malmom, mindent elmondva. Ezután átmentünk Békésszentandrásra megnézni a duzzasztóművet, no meg enni a Sport büfében egy legendás körmös-pacalt, finom fehér kenyérrel, savanyúsággal. Ez aztán visszahozta belénk a lelket és az életet, leszögeztük, hogy ha másért nem is, de ezért érdemes volt gyalogolnunk.

 

 

            Folytatás valamikor februárban és tavasszal.