V43 1279 Creative Commons License 2019.10.25 -1 2 70214

Zentralalpen: Hippach-Navis

 

A bemelegítő kört követően júliusban következett az idei nyári alpesi szezon két kötelező túrája, amivel a Zentralalpenweg teljesítését az 1. és 2. kötet útvonalán keresztül befejeztem. A hiányzó Hippach-Navis és Praxmar-Habichen túrák sorrendje nem volt véletlen: előbbi 53 km-es távval a hosszabb, viszont kevésbé szintes, utóbbi a 33 km-es, de erősen szintes tereppel rendelkezik. Úgy döntöttem még tavaly, hogy először a hosszabb, de kevésbé szintes (azért túra közben nem reklamáltam még több szintért) úttal kezdem, majd a másik 33 km-es darabka lesz majd a befejező szakasz. Időjárásban is mindegy volt a kettő, mivel túl nagy számottevő távolság nincsen közöttük. Sajnos az első napra már a túra előtt napokkal korábban is biztosan esős előrejelzést mutatott az általam használt és magashegyi környezetben is legtöbbször megbízható meteoblue oldal. A második nap délutánjára volt eső várható, szerettem volna, ha a túra két jelentős magaslata közül az elsőt, a Rastkogelt még eső előtt elérni, ez sajnos nem sikerült. A harmadik napra esőt nem mutatott az előrejelzés, ez így is volt valóságban is, a túra második és egyben legmagasabb csúcsára fel- és lejutás is erre a napra jutott. A szóban forgó Geier nevű hegy előtt lett volna lehetőség megszállni a Lizumer hüttében, de ez plusz egy napot jelentett volna a túrába és mivel a utána nem egyből hazamentem, hanem egy haveromhoz Frankfurtba, így azt nem akartam volna kihagyni. Ezen kívül pedig egy nappal később is indultam el, mivel péntek este értem haza a munkából és vasárnap reggel kipihentem szerettem volna nekivágni az útnak és nem hulla fáradtan. Tehát ezek alapján adva volt a harmadik napi táv és szintben jelentkező terhelés is. A negyedik napon túra szempontból pedig a Navis feletti szállásomról a faluba való leereszkedésé volt a főszerep, ezen kívül még volt egy lehetséges hosszabbítási lehetőség Matrei-ig, a nálam lévő új 2. kötetet így fel tudtam volna avatni, a másodszorra lejárt Navis-Matrei 9 kilométeres távval, de ebből végülis nem lett semmi, elég volt az eredetileg tervezett túra, ez a plusz most nem játszott. A túrabeszámoló tárgyát szorosan nem érinti, de leírom: még aznap Kufsteinnél léptem át Németországba és érkeztem meg Frankfurtba, majd másnap Passaun át tértem vissza Ausztriába, ahonnan egy kis vonatozásos kitérővel (azóta sajnos bezárták a célzottan felkeresett vonalakat, a közelgő halálhír is adta az apropót e kitérőre) Bécsen át tértem haza erről az 5 napos tartalmas útról. Szállást nem foglaltam előre, egyszer küldtem email-eket azokra a szállásokra ahol találtam email címet, választ nem kaptam egyikre sem, így előzetes foglalás nélkül vágtam bele a túrába, ami már nem számított újdonságnak.

 

Az indulás napján nem keltem korán, a 8:55-kor Kelenföldről induló Hortobágy EC vonatot néztem ki Bécsig, már itt 10 perc késéssel érkezett, amely az út során már közel fél órássá nőtt. Így a 11:30-as railjetet lekésem, helyette a 12:30-kor indulóval utaztam tovább Jenbach felé, szerencsére csak fél órás időveszteséggel. Útközben Kufstein előtt érkezett meg az eső, de Wörgl előtt el is állt. Pontosan érkeztünk Jenbachba 16:27-re, ahol aluljárózást követően a szomszédos Zillertalbahn kisvasút (van még egy kisvasút innen az Achensee felé, északi irányba) végállomásához, majd a 7 eurós jegy megváltása után el is értem a 16:36-os vonat Mayrhofen felé. Ahogy kihaladtunk az állomásról, keleti irányban Brixlegg felé hatalmas esőfelhő kezdte kiadni magából tartalmát, távolról látványos volt, de arra gondolni, hogy nemsokára leszállok és indulnom kell gyalog az érkező már nem volt olyan üdítő gondolat, de még reménykedtem, hogy elkerül a komolyabb eső. Szépen haladtunk a Ziller völgyben, sorban hagytuk magunk mögött a rendezett állomásokat a tavaly már megismert ingavonat fedélzetén. Nagyon tetszett a magashegyi környezet, örültem, hogy sok várakozás után ismét itt lehetek és túrázhatok. Ez a hangulat ellensúlyozta az eső miatti aggodalmamat, szemben dél felé a 3000-sek is méltó hátteret adtak a tájnak. Pontosan érkeztünk Ramsau-Hippach állomásra is 17:22-kor, itt vonatkeresztezés is történt, mivel innentől lefelé egyvágányú a pálya és a Mayrhofen felől érkező  vonatot itt várta be az amelyiken én is utaztam. Tudtam is egy olyan képet csinálni amin a két vonat látható a csatlakozó busszal. Na igen, ez lenne az ideális mindenhol: busz és vasútállomás egy helyen, a menetrend pedig ha nem is mindig, de többnyire igazodik a másik közlekedéshez is. Nagyon jól tudjuk, hogy Magyarországon mi a helyzet ezzel kapcsolatban.

 

1. Jenbach állomás, átszállás a Zillertalbahnra

2.-3. durva viharfelhők

4. Ramsau-Hippach állomás, vonatkereszt+buszos átszállási lehetőség

 

Fél 6 után neki is vágtam az útnak, kezdésnek megnéztem, hogy nyitva van-e a főút melletti tourinform iroda (fain ingyen jelvényeik vannak), de vasárnap késő délután zárt ajtókkal találkoztam. A beígért eső is megérkezett, így kénytelen voltam magamra venni az esőkabátomat, (kicsivel később az esőnadrágomat is), felhúzni a zsákomra az esővédőt és az esernyőt is elővettem (hiába van rajtam az összes cucc, ha a táskám meg a hátam felől átázik, ezt mással nem nagyon tudom kivédeni). Elindultam tehát ténylegesen is a túrára, amely igazából a tavaly a GH Kühle Rasttól elkezdett 12. szakasz folytatása volt 9 km hosszban, 2 és ¾ óra szintidővel. Igazából a lényeg az volt, hogy 608 méterről szinte végig aszfalton szerpentinezve jussak fel 1387 méterre a Mösl házhoz. Átkeltem a megáradt Ziller folyócskán, majd a Hippach tábla után elindultam felfelé. A faluba jobbra fordulva az utcán éppen valamilyen falunap lehetett, fellépőkkel, ételes és italos sátrakkal, valamint az út közepén elhelyezett nejtontetős padokkal. A templomhoz érve pár lépcsőfok következett, itt is voltak sírok közvetlenül a templom közelében. Felérem a templom feletti utcába, itt egy rövidebb ösvényes szakasz következett, az első padnál le is cuccoltam, mivel az eső is elállt levettem az esőnadrágot és az esőkabátot.

 

5. remek időjárási körülmények között indult a túra

6. Hippach központi része közeleg

7. utcai rendezvényen is át kellett haladnom

 

Elmorzsoltam fogaim között egy „ezért érdemes volt elővenni” megjegyzést, majd csináltam pár észak felé a Zillertalra néző képet. Két fiatal fiú és egy lány érkezett fentről, fél 7 után folytattam az utamat. Ekkor már erősen úgy nézett ki, hogy sietnem kell, hogy sötétedés környékén felérjek a napi úticélomhoz. Nem csak a pihenés hosszúsága miatt, hanem mivel nem foglaltam előre szállást, így egy kis minimális huzavona is várható volt (erre milyen jól ráéreztem!), amit meg nem este 10-kor kellene végrehajtani. A rövid ösvényes emelkedő után újra házak közé és aszfaltra értem és innen kezdetét vette a felfelé szerpentinezés. Nem akarom túl részletezni az utat, lényegében aszfalton haladtam egyre feljebb, egyre jobban kinyíló panorámában, melyben a dél felé látható háromezresek vitték a pálmát. Ezen kívül a Zillertal látványa és a környező hegyeké is nagyon szép volt. Az eső hol esett, hol nem, ez már így is maradt erre a napra. A fényképezőgépemmel bajlódtam, a tavaly vett Sony gép azóta sem vált a kedvencemmé, most éppen pillanatok alatt lemerített akksit jelzett. Amúgy busz is lett volna a gyaloglás helyett, de ez természetesen nekem nem fért volna bele, sem itt, sem máshol.

 

8.-11. Zillertal (Ziller völgy) északról-dél felé fotózva

12. Schwendbergnél visszanézve a tájképet uraló 3000-res (délnyugat) felé nézve

 

Schwendberg után a célegyenesre rátérve egyre kevesebb lett a ház és egyre kezdett beszűkülni a völgy, a fenyvesben egy elágazásban a jó pár km-re lévő Sunnalm felé nyílott letérési lehetőség, én viszont tovább haladtam egyenesen felfelé, 21:07-kor érkeztem meg a Möslbahn felvonójának alsó állomásához. A következő nagyobb épület a 4 csillagos Hotel Bergkristall volt, kívülről is jól látszódott, hogy nem szenvednek hiányt vendégekből. Átfutottam rajtam, hogy B tervként remélem nem ide kell bekopogtatnom, nem akartam 3 számjegyű összeget itt hagyni egy éjszakáért. A nyüzsis szállodához képest gyanúsan csendes volt a mögötte pár lépésre fekvő Gasthof Mösl, ahol mindössze egyetlen lámpa fényét láttam. Nyilván több volt ez is a semminél és mivel a neten semmilyen elektronikus elérhetőséget nem találtam, így nem volt más hátra mint személyesen intézni a dolgot, melyre sor is került. Kopogás után egy hölgy jött elő, aki közölte, hogy 2 éve bezárt a hely és most költözködés miatt nem tudnak helyet biztosítani és pecsétjük sincs. A velük szemben a hegy oldalában fekvő Lukasser nevű panziót ajánlotta. Pár lépés után odaértem az említett házhoz, 21:20-kor kopogtattam be. Egy úr nyitott ajtót, aki először nem nagyon tűnt segítőkésznek, majd odahívott egy kedves hölgyet, aki már mosolyogva beljebb invitált és tudott is szobát adni éjszakára. Fel is mentünk az emeletre, ahol egy elég patika állapotú és tisztaságú franciaágyas szobát mutatott nekem, természetesen rögtön belementem az ajánlatába. Csak a szoba 35 euró lett volna, de végül a reggeli lehetőségébe is benne voltam, így 40 euró lett a végösszeg. Nem olcsó, de legalább normális hely és normális a kaja is. Az ellenkezőjére tudnék mondani ellenpéldát a túráról, szóval úgy vagyok vele, hogy inkább adok többet egy normálisabb komfortért, mint az olcsóbb fapadosabb helyekért, ahol már többször előfordult, hogy nem tudtam normálisan pihenni és ez a következő napon is érződött. Persze nem mindig van választási lehetőség és nyilván aranybányám sincsen, de mivel a következő napra hüttés szállás volt várható, így ez nekem teljesen megfelelt. A szobából az oldalsó hosszú erkélyre (jellegzetes eleme az alpesi házaknak, nem tudom mi a szakneve) is ki lehetett menni, tetszett ez a hely. A távolban a 3303 méteres Reichenspitzte állt őrt, melyet már a kisvonat ablakából is kiszúrtam és felfelé menet is többször fotóztam.

 

13. kezd szűkülni a völgy, a házak ritkulnak

14.-15. Gästehaus Lukasser, éjszakai szálláshelyem, balra a Mösl ház, valamint a szobám

16. esteledik, előtérben a 4 csillagos szálloda

 

Ezek után ettem egy kevés csokit, komolyabban főzőcskézni nem volt kedvem. Tisztálkodás következett, majd vízszintbe helyeztem magam és 10 óra után eltettem magamat másnapra.

 

Egészen kipihenten ébredtem 6 órakor, reggeli frissítő zuhany és összepakolás után fél 7-kor lementem az ebédlőbe enni, az előtérben nagyon gusztusosan volt tálalva a reggeli választéka. Egyedül a teát hiányoltam, a végén kaphattam volna, de akkor már inkább az indulásra koncentráltam. A reggeli előtt kifizettem a 40 eurót a remek szállásért és reggeliért majd a kiadós étkezés után összeszedtem a cuccaimat és 7 óra után kiléptem a főbejáraton.

 

17. nagyon gusztusosan tálalt választék, innen tényleg jól esik az étel

18. reggeli

19. Mösl ház és kelet felé nézve a ház oldalsó "erkélyéről"

 

Rögtön vissza is fordultam volna első indulatra, legszívesebben: esett az eső. De mivel nem ilyen fából faragtak, így morcosan beöltöztem az esővédő szettembe és elindultam az esőbe felfelé. Korán érkezett a 12 után ígért csapadék. Egy-egy elszórtan álló házhoz vezető kocsibejárók kiágazásánál haladtam el, az eső egyszer abbahagyta, majd újra rákezdett és újra abbahagyta, miközben az aszfaltból földúttá vált úton gyalogoltam hol kisebb, hol nagyobb emelkedőben. Egy nagyobb házból és egy istállóból álló almnál a földút is véget ért, innentől ösvény következett. Pár lépés után mintha a felhős időt elvágták volna, szikrázó napsütés kerekedett a semmiből, a felhők is jócskán visszahúzódtak a fejem felől. Fél órája nem gondoltam volna, hogy ez így alakul. A bakancsom a vizes fű miatt persze akárhogy vigyáztam egyre jobban vizesedett. Visszanézve szép kilátás volt a völgy Zillertal felőli vége felé. Egy faház után ismét keréknyomot értek el a lábaim, a következő háznál pedig hajtűkanyar következett, majd utána még egy. Pár lépés után kicsit megpihentem, levettem a bakancsaimat, leültem a földre kicsit szárítani a zoknaijaimat. Itt találkoztam egy lefelé haladó túrázó nővel, ő volt az egyik a nap során akivel útközben találkoztam. Nem sokkal később folytattam az utamat felfelé az egyre inkább kinyíló völgyben, annak is a jobb oldalán haladtam. El tudtam volna képzelni ezt az időjárást egész napra, mondjuk a nap meglepően erősen sütött ahhoz képest, hogy fél órája még csak felhőket lehetett látni az égen. A földút melyről útközben jobbra és balra is voltak leágazások, felvezetett a 2117 méteren fekvő Rastkogelhüttéhez, ahová 11 órára értem fel, 6 km-t megtéve a Mösl háztól. Itt már elbújt a nap és szeles idő lett, amely a felhőket is kezdte átrendezni az égbolton, valamint egy érdekes jelenséget is láttam: a völgy ahonnan érkeztem folyamatosan kezdett párával telítődni, a fehér felhőre emlékeztető légtömeg egyre csak hízott és emelkedett feljebb, mint amikor az ember a kádba önti a vizet melynek a szintje egyre feljebb és feljebb kerül. Ledobtam a cuccaimat a padokra, majd bementem pecsételni. Belülről a hüttékben szokásos kép fogadott, mondjuk nem volt szokványos kiírás, hogy ha valaki cipővel megy fel az emeletre annak 5 eurót kell fizetnie. A ház személyzete elég elfoglalt volt, a köszönésemre és ottlétemre sem nagyon reagáltak, egyedül csak akkor amikor a pecsétet kerestem.

 

20. váratlan fordulat: napsütés! Méghozzá nem is gyenge

21. visszanézve a völgyre ahonnan jöttem

22. felfelé a Rastkogelhütte felé, mintha egy kád szélére akartam volna feljutni

23. Rastkogelhütte közeleg

24. Rastkogelhütte belülről

 

A pecsét a cserépkályha mellett volt megtalálható egy elég rövid láncon rögzítve. Nem tudom, hogy ennyire rövid lánc állt-e csak rendelkezésre, vagy ennyire nem bíznak azokban akik itt pecsételnek. Mindegy. Végeztem az adminisztrációval, feltűnt még egy tiltós/fizetős táblácska, csak már nem emlékszem rá, hogy mit tiltott, de valahogy nem tetszett ez a pénzéhes légkör. Oké, hogy be kell tartani a szabályokat, de azért ne legyen már minden az arcába plakátolva az embernek, főleg itt a hegyen. Azt is elhiszem, hogy okkal kerültek ki ezek feliratok, de akkor sem volt ez nekem szimpatikus. Ha tegnap nem jeleztek volna nagy esőt, akkor még akár otthonról korábbi indulással idáig is elérhettem volna, de valahogy nem győzött meg a hely, meg az itt alvás is egyértelműen tárgytalan volt ugye. Kivonultam a padokhoz, ahol több túrázó is volt már, ettem egy keveset, a távolban jobbra már egyértelműen azonosítható volt a háznak nevet adó Rastkogel, melyen és környékén a vártnál több porcukrot láttam. Nem örültem ennek, elvégre közel július közepe volt már és nem annyira nagyon magasan voltam. Sajnos az idő is kezdett az előjelzésnek megfelelően viselkedni a csúcs időnként már most ködbe került. Fél 12 után elindultam, az ösvény kis emelkedéssel hagyta el a hüttét és környékét, majd egy füves hegyoldalban és pár kisebb magaslaton áthaladva értem el a hüttétől 1 km-re fekvő Sidanjochot (2127 m). A nem kifejezetten nyeregre emlékeztető hely egy hepehupás terület közepére leszúrt útjelző tábla volt lényegében, melyből a szomszédos völgyön keresztül Hochfügen felé nyílott letérési lehetőség. Tőlem balra két úr éppen villanypásztor kerítést épített ki: az elől haladó szúrta le a műanyag karókat, a mögötte haladó pedig a vállán vitt kis dobra tekert vezetéket helyezte fel. Kérdeztem tőlük, hogy a Rastkogel az a csúcs-e amire mutatok, eléggé tájszólással helyeseltek. Elég triviális kérdés volt, de olyan környezetben és időjárás mellett nem teljesen volt egyértelmű, de a lényeg, hogy jól tippeltem.

 

25. a túra folytatódik, középtől kicsit balra a Rastkogel látható

26. párával telítődik a völgy

27. Sidanjoch-nál

28. kis tavacska, balra a villanypászor telepítők

 

Holtpont következett, nehezen küzdöttem feljebb magam az emelkedős ösvényen, mely lassan nyugati irányba fordult a Rastkogel alá. Egyszer-egyszer amikor az köd engedte felnéztem a csúcsra felé és bizony kirázott a hideg a látványtól: egyre feljebb tekintve egyre több hó látszódott, amely közelebbről nézve már nem valami halovány maszat volt a tájon, hanem komolyabb akadályt is képezhetett a haladásban. Az akadály leküzdése pedig általában fáradtságos és időigényes és mondanom sem kell, hogy az idővel annyira nem álltam jól, bár annyira vészesen rosszul sem, de jól kellett választanom a soron következő útelágazásban. Feltámadó félelmeimet a térképre nézve a Rastkogel túloldala sem oszlatta el, ott is elég sűrűn voltak a szintvonalak, szóval tartottam most ettől. Nem sűrűn éreztem ilyet a túráim során, úgy vagyok vele, hogy aki fél nekiindulni az ne csinálja, de most engem is utolért egy kicsit ez az érzés, átmenetileg, de persze haladtam tovább. Találkoztam az ösvényen a nap második és egyben utolsó túrázójával aki nem ajánlotta a továbbhaladást, persze, hogy mentem tovább. Ezek után a már említett elágazás következett: a leágazó útról a Rastkogel érintésével érhettem volna el az esti szálláshelyemet jelentő Weidener hüttét a 2576 méteres (tehát a Rastkogelnél közel 200 méterrel alacsonyabb és jellegére is más) Roßkogelen keresztül, de a 4,5 órás szintidő mindkét útvonalon ugyanannyi volt, úgy döntöttem, hogy nekifutok a Rastkogelnek és haladtam tovább a fekete besorolású ösvényen. Később korrigálni már nem lett volna idő a sötétedés miatt, ezért is írtam, hogy jól kellett dönteni és persze némi szerencse is kellett a sikerhez, mint ahogyan már sokszor máskor is. Hegyoldalban következett pár száz méter, majd eleredt az eső és rövid szüneteket leszámítva sajnos ez így is maradt a nap hátralévő részében. A hegyoldalban haladó rész után egy tó mellett haladtam el majd egy újabb tónál megérkeztem a Rastkogel alatti alsó emelkedős részhez.

 

29. újra esik

30. egy újabb tó után elértem a Rastkogel alsó emelkedőjének kezdetét, hófoltokból egyre több lett

 

Innentől már részben hófoltokon kellett haladnom felfelé, az ösvény hol látszódott hol nem, a helyzetet nehezítette az olvadó hóból táplált kis patakok kerülgetése is. Felérve az alsó emelkedőn a kijelölt ösvény melyet hol láttam hol nem (de feljebb haladva inkább nem) jobbos kanyart vett, ez a rész tekinthető a középső emelkedőnek, ez volt a legnehezebb, szinte végig havon felfelé haladtam, hol jobban, hol kevésbé megközelítve a nem túl sűrű jeleket, persze esőben. Közben a sziklás csúcs „rózsája” is kezdett látszódni alulról, mely kissé hasonlított a kis-fátrai Rozsutec csúcsához, csak az egy bő ezressel alacsonyabban van. Negyed 4-re értem el a középső emelkedő végét jelentő félig hóban álló útjelző táblát. Kis pihenő következett, majd nekivágtam a hómentes, de vizes sziklák között vezető felső emelkedőnek, majd 15:28-kor fáradozásaim célt értek, megérkeztem a Rastkogel 2762 méter magas csúcsára.

 

31. visszanézve a középső emelkedőről, itt már túlsúlyban volt a hó

32. felső emelkedő részlete, itt már nem maadt meg szerencsére a hó

33. Rastkogel, 2762 m

 

Tejköd, kilátás nuku, a csúcskereszthez közeli kis dobozkához húzódtam be, a sziklának melyen a doboz volt rögzítve és az esernyőm védelmében tudtam pecsételni a csúcspecséttel, majd mivel az időjárás nem tett lehetővé kellemes ott tartózkodást, így el is indultam lefelé. A lefelé vezető út nem volt vészes, de oda kellett figyelni a lépésekre, főleg az elején. A túrabotjaimra is szükségem volt, így az esernyőmet (igen kellett, mivel a tartós eső miatt a hátizsákom hátam felőli beázásától csak ez védett, az esővédő huzat és az esőkabát kevés hozzá) beakasztottam a hátizsák pántjait összekötő keresztpántba és a baseball sapkám hátsó tépőzáras állító részébe. Büszke voltam magamra, hogy ezt milyen jól kitaláltam, működött is az első szélrohamig, ott aztán elkezdte tekergetni rendesen, de ott már nem feltétlenül kellett a túrabot, így újra kézben tudtam tartani, ameddig kellett. A lefutó oldalgerincen vezető út biztos szép napos időben, ködben és szélben (az eső itt átmenetileg elállt) viszont nem volt túl marasztaló. Balra, dél felé egy ideig látszódott némi kilátás, kisebb tavak, hófoltok és hepehupák látszódtak, távolabb egy felvonó vége is. Elhaladtam egy nálam magasabb hómaradvány mellett, majd elértem a Nurpensjochot, mely 1 km-re van a csúcstól (2510 m, Tux felé letérési lehetőség), jobbra a szépséges Nurpenstal (Nurpens völgy) látszódott, nekem valamiért nagyon megtetszett az a völgy.

 

34. lefelé indulás utáni első méterek

35. szép gerinctúra lehet normális időben

36. "Balra, dél felé egy ideig látszódott némi kilátás, kisebb tavak, hófoltok és hepehupák látszódtak"

37. Nurpenstal

 

Kis emelkedő következett, majd szabadon legelésző birkacsorda és hófoltok mellett haladtam el, előtte egy pillanatra a Rastkogel csúcsa is kilátszódott a ködből. A közeli Halsspitzére (2574 m) lehet, hogy felmentem volna jó időben, de így most felejtős volt, viszont az alatta vezető ösvényt olyan helyen és olyan szögben fedte hó egy pár tíz méteres darabon, amit nem vállaltam be, így alulról kerültem meg a hómaradványt. Ezt is leküzdve tértem át a hegy túloldalára az ösvényen és értem el a magyarul viccesen hangzó Nafingjochot (2440 m). Az ösvény nyugat felé még folytatódott volna, de én viszont a szemközti hegyek és a magam mögött Rastkogel tömb között fekvő völgybe tartottam. Innentől sok bonyolultság nem volt az úton, füves hegyoldalban haladtam lefelé az újra szakadó esőben és leszálló ködben. 2200 méter alatt értem el a kanyargós keréknyomot amely a szállásomra vezetett. Nem volt túl barátságos az idő szedtem is lábaimat, a távolról is érdekesen kinéző, Nafingalm melletti negyed részében feltöltődött Nafingsee közelről is furcsa volt a már említett feltöltődés és érdekes türkizes színe miatt.

 

38. visszanézve a Rastkogelre, éppen látható a csúcsa is

39. fordulás északi irányba Nafingjoch-nál

40. Nafingalm közeleg a tóval együtt, szakadó esőben

41. Nafingsee érdekes látványa

 

A Nafingalmnál semmi mozgást nem láttam, de látszott pár házon, hogy még ha idén jelleggel is, de lakják. Innen már látótávolságra volt a következő házcsoport, melyben a szállásom állt, szembejövő tehenek társaságában értem el a célt (előtte szokásos favályús forrásban természetes sörhűtő feküdt az út szélén), az 1799 méteren fekvő Weidener hüttét, este 7 óra előtt pár perccel. Fotózgattam az útjelző táblákat, figyelni kellett, hogy hova lépek a tehenek ürülékei mellett. A házból kijött egy dolgozó, kérdeztem is tőle rögtön, hogy van-e szabad szobájuk (ez ilyenkor a legfontosabb kérdés, ezt a meleg vizes fürdő és az evés kérdésköre követi), de erre nem tudott válaszolni, mivel a gondnok volt. Beléptem a házba, a rossz idő ellenére is vagy ¾ részben telítve volt a közös ebédlő helyiség. Mi lehet itt amikor jó idő van? Kötve hiszem, hogy a falak rugalmasak. Az üdvözlésemre jött egy középkorú szimpatikus úr, akiről kiderült, hogy ő a főnök, rögtön megnyugtatott, hogy tudok egyedül aludni. Ezek után megmutatta a két részből álló trockenraumot (egy külön helyiség volt a cipők és egy nagyobb a ruhák szárítására, eléggé felkészültek ezekre) és a mosdót. Leszedtem magamról a bakancsaimat, majd a vizes cuccaimat helyeztem őket a megfelelő helyre, ezek után a főnök megmutatta a szobámat, amely mondjuk nem volt a legelőnyösebb helyen (folyosó végén szemben és még nyílt belőle még egy kisebb szoba), de megnyugtatott, hogy nem fog senki zavarni, ez így is volt. Rögtön be is laktam az egyszerű szobát, mivel a táskámat is szárítani kellett, ki kellett belőle pakolnom.

 

42. fogadóbizottség a Weidener hütte előtt

43. környezetbarát hűtési módszer

44.-45. Weidener hütte és a szobám benne

 

Ezek után lementem fizetni (17 euró volt a szállás alpenverein kártyával) és pecsételni a közös helyiségbe, a főnöknek meséltem az utamról és arról, hogy ezen kívül már csak egy túra van hátra és végigérek az 1200 kilométeres úton. Elismerően nézett rám, szavakkal is megdicsért, majd meghívott egy korsó sörre is! Ez ám a szép gesztus! Először szabadkoztam, de utána köszönettel elfogadtam a meghívását. Szép pillanatok egyike például ez, amikor az ember az egész napos fárasztó út után beszélget és iszogat és másik emberrel és mesél az élményeiről. A főnöktől nemsokára egy túrázó csoport útbaigazítást kért (pont a Rastkogelre akartam menni másnap, így rögtön engem is megkérdeztek, én friss képekkel alátámasztva tudtam nekik beszámolni a tapasztaltakról), utána még a feleségével is beszélgettem egy kicsit majd visszatértem a szobámba. Örültem, hogy jó volt a hangulat és jól esett, hogy így ismeretlenül is méltatják a teljesítményemet. Természetesen ahogy lenni szokott az eső elállt, reméltem, hogy így is marad (bár éjjel eshet az nem annyira gáz, „csak” a bakancsot vizezi össze a fű, de legalább nem kell felfelé esőkabátban menni), tehenek mászkáltak a ház környékén, nem tudom miért volt nekik ennyire vonzó ez a terület, éjjel is ott mocorogtak, zavarva engem a pihenésben. A fürdő felé vettem az irányt, a szokásos zsetonbedobós rendszerrel üzemelt, kellemesen meg tudtam fürödni. Alig vártam, hogy valamilyen melegebb kajához jussak, főzömmel sütöttem szalonnát, jól esett. Mosogatást követően visszavonultam a szobámba. Térerő nem volt, internetezni nem tudtam, nézegettem a térképet. Másnapra a Rastkogelnél magasabb 2857 méteres Geier csúcs volt az aktuális nehézség, valamint annak ténye, hogy a Navis határában fekvő Naviser hüttéig kettő szakaszt kellett megtennem, ez korai keléssel és esti érkezéssel kalkulálva sem tűnt könnyűnek. Mivel a túra után nem haza mentem és a frankfurti utat nem akartam kihagyni, valamint egész délután az egyetlen szóba jöhető megszakítási ponton, a Lizumer hüttében sem akartam unatkozni, így eléggé adta magát, hogy másnap végig kell mennem a kitalált távon. Úgy voltam vele, hogy majd lesz valahogy, legalább esőt nem jelzett az előrejelzés, ez már pozitív volt. 10 óra után kapcsoltam le a lámpát, nehezen tudtam elaludni, egyszer meg is zavart egy közeli tehénbőgés a nyugalmi állapotom elérésébe (szoba egy hozzáépített rész volt vékony falakkal, a szemközti falon a hütte régi falának burkolata látszódott), de végülis sikerült álomba merülnöm.

 

 

 

5 óra utánra állítottam vekkert, de már fent voltam előbb, köszönhetően a tehenek nyakában lógó kolompok hanghatásainak (nem tudom mit csinálnak ezek az állatok például éjjel 3-kor hogy mozognak és kolompolnak). Nem voltam túl friss, de hát nem is számítottam teljes kipihentségre.

 

46. reggeli kilátás a szobám ablakából nyugat felé nézve, a szomszédos völgy felé kellett indulnom

 

Visszafogott reggelit majd összepakolást követően fél 7 után indultam el a hüttéből. Leereszkedtem a tehenek által széttaposott és ürülék-ügyileg is helybenhagyott ösvényen a Weerbach patakig, melyen hídon keltem át. Misztikus hangulatot árasztó ködös erdőben (főleg fenyők domináltak) folytattam az utamat, eleinte emelkedőn, majd némi szintbeli haladás során kereszteztem egy meredekebb szögben lefelé folyó patakot, majd lejtő után értem el egy keréknyomot, amin a Krovenz-/Grafennsalmohoz (mindkét név elfogadott) érkeztem, mely a Weidener hüttétől 2 km-re feküdt. Lényegében a szomszédos völgybe mentem át, ami sajnos alacsonyabban volt a Weider hütténél, így a pár egyszerű házból álló Grafennsalm 1743 méteres magassága volt a túra legalacsonyabb pontja, innen 700 méter szint következett a 2450 méteren lévő Krovenz-/Grafennsjochoz. Az alm mögötti hegyek szinte meredek falat alkottak a tájban, felső részük és csúcsuk mint ködbe veszett.

 

47. misztikus fenyves

48. Grafennsalm a láthatáron

 

Az alm házai között pár csepp eső esett, de szerencsére nem több. Keréknyomon mentem tovább a völgy jobb oldalában, balra lent a völgy alján a Grafennsalm  patak csordogált. Egy autóval szembejövő vidám hangulatú úrral váltottam pár szót, majd leültem egy kicsit pihenni. A tavaly Muttenjoch előtti eset most is megismétlődött a fényképezőmmel: leért a földre a lencséje, mely újabb helyen karcolódott meg…azt hittem hülyét kapok. Több mint 12 éve fotózok, de összesen nem volt még ezzel ennyi gondom, pedig bőven próbára tettem a korábbi gépeket is. Szerencsére nem látszódott a képeken ezúttal sem az újabb karc. Elértem az ösvény kapaszkodós részét, a ködben felfelé tekeredő ösvényen a egyedüli érdekesség a csomó fekete szalamandra volt, melyeket többször is lefotóztam, eddig még láttam rövid időn belül ennyit belőlük. 2250 méteren egy hangulatos, de zárva tartó pásztorszállást találtam, előtte kis patak folyt. Benéztem az ablakon: emeletes ágy, kályha, asztal és székek alkották a puritán berendezést, de a célnak teljesen megfelelt. Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne itt 1-2 éjszakát eltölteni, sütögetni, nézelődni, elmélkedni.

 

49. visszanézve a Grafennsalm felé

50. érdekes helyre épített vadászles

51. fekete szalamandra

52. ködben nem valami izgalmas úton felfelé

53. pásztorszállás

 

Mikor újra elindultam kicsit elfújta a szél a ködöt egy rövid időre, de látszódott a tipikus, magasságnak megfelelő hegyi környezet melyben haladtam. 2300 méter után patakátkelés következett a Grafennsbachon, és a patak vonalát feljebbről követve érkeztem meg a Grafenns-/Krovenzjoch alatti rétre ahol egy rövid időre kisütött a nap, majd ¾ 11-kor elértem a nyerget, ahol szeles idő fogadott.

 

54. egy pillanatra elhúztak a függönyt, ki is használtam fotózásra

55. egy kis napsütés, nem sok volt belőle a nap folyamán

56. Grafennsjoch előtti méterek, de sokszor láttam már hasonlót, amikor már csak pár lépés több óra emelkedő után egy-egy nyereg

 

Az alm óta 4 km-t jöttem, a Weidener és Lizumer hütte közötti rész amelyen haladtam közepes nehézségűnek írja a füzet (valóban nem volt semmi bonyolultság és sziklákon lépkedés sem), a Hippach-Mösl résszel együtt, a többi szakasz igényes (anspruchsvolle) besorolású. A másik oldalról is ekkor érkezett meg két fiú-lány párosból álló csapat, tudtak rólam képet csinálni az útjelző táblával. Nem sokat időztem itt, kicsit korábbi érkezést terveztem, de hát felfele menet nem könnyű csodát tenni. Egy hófolton keltem át, a szél csak később csendesedett. Az aktuális völgy és a túloldali hegyek ezúttal is ködbe burkolóztak, ezen már meg sem lepődtem. Lassan beköszöntő, de annál tovább tartó holtpont következett, egy kicsit megálltam csokit enni, leülni és zoknit szárítgatni, de annyian jöttek már szemből, hogy ezzel pár perc után felhagytam. Meglepődtem ennyi emberen, valószínűleg a Lizumer hüttében éjszakáztak és a szokásos osztrákos tempóban megreggeliztek és utána indultak el, ezért találkozhattam velük már a szakasznak bő a felén túl. A hegyoldalban vezető ösvény nem volt nagy újdonság, egy érdekes kurfli viszont volt benne, így ahogy az már többször megtörtént felfelé is kellett haladnom úgy, hogy alapvetően lefelé tartottam. A nap volt, hogy rövid időre kisütött, de nem volt számottevő hatása. A néptömeg is elvonult egy idő után, így ismét egyedül maradtam az úton. A füves hegyoldalban vezető ösvényről már-már gyanúsan messze, de végülis jó helyen volt a derékszögű letérés, kisvártatva bal oldalról egy mormota nézett farkasszemet velem, sikerült pár jó képet csinálnom róla.

 

57. a Grafennsjoch túloldala

58. hegyoldalban vezetett tovább az út

59. letérési pont után egy kis egyenes

60. visszanézve a hegyoldalban vezető részre

61. mormotafotó

 

Balos kanyar után nemsokára elértem az erődhatár felső felét, itt már tisztább volt az idő, a völgy északi része felé is nyílott korlátozott kilátás, valamint a környező hegyek alja is látszódott már. Innen a Lizumer hüttéig vezető szakaszt már pörgősnek és közelinek gondoltam, de nem az volt, fél órával többet mentem rajta mint amennyit előzőleg gondoltam, itt már nyűgös voltam, főleg a tervezethez képesti késések miatt. A Lizum nevű kis házcsoport (falunak nem lehetne nevezni) egyik nagyobb épülete már távolabbról látszódott, de nehezen akart közelebb kerülni. Végül 13:40 magasságában elértem a Lizum nevű „települést”, vagyis annak először a laktanya épületeit, mert mint kiderült ez a terület alapvetően katonai célt szolgál (volt is két figyelmezető tábla a nyeregből idáig a gyakorlóterület kapcsán) és ezen kívül van áll itt pár ház és van egy hütte itt. Természetesen a hütte a házcsoport túlsó végén volt, a lezárt utat el akartam kerülni, ki tudja, hogy itt mi a szabályozás erre, végülis egy saras és ürülékes keréknyomon értem el a normális utat, amin haladva értem el a Lizumer hüttét 14 órakor (2019 m).

 

62. Lizum egyik épülete már látszik, de elég nehezen akart a többi is látszódni

63. visszanézve a Lizum-ból lefelé elterülő völgyre

64. érkezés Lizum-ba

 

Pár ember ücsörgött a kinti padoknál, én is ledobtam a cuccomat az egyikre, majd gyorsan pecsételni mentem be a házba. Az emeletre vezető lépcsőnél stílusosan egy sárga útjelző tábla mutatta,hogy mi merre van. Pár lépéssel arrébb sikeresen pecsételtem, majd a személyzet részéről egy fiatalember segítségével megtudtam a Naviser hütte telefonszámát (igen, kikereshettem volna előbb, de én sem vagyok tökéletes+nem gondoltam, hogy sötétedéskor fogok odaérni). Kiültem a padra enni pár falat szalonnát és csokit, közben nézelődtem: érdekes volt a ház melletti tároló falára rögzített ledes lavinaveszélyt jelző berendezés, valamint szintén érdekes volt a ház és a melléképület közé kifeszített himalájai stílusú zászlócskák. A hütte egyben a mai túrám szakaszhatára is volt: 12 kilométert tettem meg eddig és még 11 várt rám és délután kettő múlt, hát nem a legjobb arány. Viszont maradni semmi esetre sem akartam, mivel már ahogy említettem akkor a frankfurti utazásnak lőttek volna, meg elalvásig mit csinálok itt. Annyira nem megy jól a német, hogy simán bekapcsolódjak órák hosszára egy-egy beszélgetésbe megfelelő nyelvi komfortérzettel, idegenekkel ameddig el nem telik az idő.

 

65. Lizumer hütte, itt is útjelző táblák igazítanak útba

66. himalájai hangulat a zászlócskákkal

67. hangulatos tó és mögötte jobbra a Geier ködbe burkolózó tömbje


14:20 után összeszedtem magam és nekiindultam a soron következő kihívásnak, a Geiernek. Úgy gondoltam ha oda feljutok akkor már onnan nem lesz olyan nehéz dolgom a Naviser „navisi” hüttéig. A tegnapi Rastkogel példa alapján nem számítottam könnyű feljutásra, ez a megérzésem nem is volt alaptalan. Érdemes volt visszanézni a hangulatos tó mellett fekvő hüttére, majd ezek után az előttem álló útra koncentráltam. A Lizumbach patakon átkeltem egy romos, de még éppen használható hídon, majd szinte sík út következett egy keréknyomon a hegy lábáig. Itt ért utol egy német túrázó, akivel beszélgetni kezdtem és a gyors tempójával haladtunk a hegy lábáig, így sikerült elkerülni a soron következő, érezhető közelségben lévő holtpontot. A Geier nyeregnél ő balra tervezett fordulni, majd dél felé akarta felkeresni a Tuxerjochhaus-t (ez a ház már nincs messze a délebbre haladó 3-as kötet útvonalától). Gyors tempóját az emelkedő kezdetéig tudtam és akartam tartani, itt elköszöntünk. Én a magam tempójában mentem, ő pedig már hamar nagyobb előnyre tett szert, úgy sétált felfelé a szintes ösvényen, mint ahogy én sétálok az utcán. Hiába, aki az Alpokhoz elérhető közelségben nevelkedik annak más lesz a kondija, mint annak aki nem. Arra jó volt a köztünk lévő távolság, hogy később is tudtam legalább merre vezet majd az út, egészen addig még a köd miatt már nem volt látható a srác. Egyre feljebb haladva egyre szebb kilátást nyílt a Lizumra és onnan a hegy lábáig vezető területre.

 

68. Lizumer hütte, indulás után

69. a hegy lábáig vezető könnyű szakasz

70. emelkedő kezdődik

71. visszanézve a Lizum-ra

 

A fényképezőm többször egymás után lemerült akkumulátorokat jelzett (pedig gyakorlatilag nem voltak lemerülve, sőt alig voltak használva), így egy idő után nem bajlódtam vele tovább, a táskámba került. Most már kijelenthetem, hogy nem volt a legjobb vétel, de tavaly nyáron nem nagyon volt más járható út akkor ebben nekem. Az ösvény 2300 méter után elfordult a Lizum felől és a hegy katlanjába vezetett tovább felfelé. A Lizumbach (Lizum patak) közelében vezetettek a lépteim a már itt erősen hófoltos terepen, de egy-egy nagyobb sziklás kitüremkedésem haladva még megúszható volt egy ideig a fixen havon haladás, pár csepp eső is esett, de nem volt több szerencsére. Aztán egyszer csak nem volt tovább és szembe kellett néznem a vastag hórétegen (egyszer a patak felett átívelő havon is át kellett keljek, hát voltam már nyugodtabb is életemben, mint akkor) való tartós kapaszkodással. A sűrű köd is jócskán megnehezítette a tájékozódást és sajnos a 2017. novembere óta használt mapy. cz telefonos alkalmazásom is egyre gyengébbé vált az utóbbi időben: kivették már korábban az útvonalrögzítést az ingyenes verzióból, de mostanra már az a ritka hogy mutatja a térképen, hogy hol vagyok. Naponta néhányszor fordul elő, régebben meg ha arrébb mentem pár métert, már mozdult is utána. Ilyen helyzetben azért eléggé kulcsfontosságú ez a tájékozódásbeli mankó, főleg annak tudatában, hogy a minimum 45, de a végére már inkább 60 fokos emelkedőben a legkevésbé sem akartam lefelé haladni, azaz visszafordulni, tehát mindenképpen meg kellett találnom a helyes utat. Kb. 2650 métertől kezdődött a fixen havas hegyoldal, a vázolt körülmények között nehezen haladtam. 2700 méter fölött egyszer csak hangokat hallottam velem szemben a ködből. Na mondom más is hasonló cipőben járhat mint én, csak lefele. Legnagyobb megdöbbenésemre a német túrázó srác jött velem szemben. Közölte, hogy nem találja az utat (!) és már annyi idővesztesége van (én mit szóljak? A magam verziójában persze), hogy már nem kockáztatja meg a Tuxerjochhaus felé való sötétben menetelést és gps hiányában visszafordul a Lizumer hüttébe, nekem pedig sok sikert kíván. Hát ez elég váratlan dolog volt, amennyire magabiztosan, pókként haladt felfelé a hegyre biztosra vettem, hogy nem lesz nehézsége, de ennek ellenére mégis akadt, ráadásul olyan mérvű, hogy a visszavonuló mellett döntött. Érdekes volt az érezni, hogy akkor magyarként találjam meg az utat, és igaz, hogy több mint 1100 km Alpok van mögöttem (+más egyéb túrák), de azért mégsem gyerekkorom óta másztam ezeket a hegyeket. De ez most nem volt fontos, hanem a helyzet megoldására kellett koncentrálnom. Szerencsére a mapy. cz is megemberelte magát egy kicsit és a köd is éppen eloszlott egy picit a fő leágazási pontnál, így megtaláltam a helyes utat, a letérést jó irányba.

 

72. még csak nagyobb hófoltok voltak

73. Geier bekeményít, nem sokkal később volt a letérés a Geierjoch felé

 

Innentől kezdődött el a 60 fokos meredek havas kaptató, mivel az ösvényt hó fedte, így ott mentem ahol csak tudtam és biztonságosnak ítéltem. Nagy nehezen negyed 6 előtt elértem a Geierjochot. Innen már csak 100 méter szint volt a csúcs, de újabb hómezőn kellett átverekednem magamat, viszont cserébe egy nagyon érdekes látvány tárult elém amikor a szél kicsit elfújta a ködöt a nyugati irányból, így volt egy kevés kilátás: a hegyek látványán túl a hegy alatt pár száz méterrel egy nagy befagyott, havas és tengerkék/türkiz színű jeges tó látványa tárult elém (Junssee). Elég valószínűtlen volt a türkiz szín és annak ténye is, hogy július közepe előtt pár nappal télbe illő jelenetet látok itt. Leküzdöttem az utolsó hómaradványt is, majd már csak a csúcsra vezető lekerekített „L” alakú út volt hátra a legmagasabb pontig, itt már elkerültem a havat. 17:32-re értem fel a Geier 2857 méteres csúcsára. A csúcs a magassághoz és az eddigi tapasztaltakhoz képest egészen széles és még egyszer az átlaghoz viszonyítva viszonylag sík volt. A csúcskönyv doboza és a csúcstábla szomszédságában egy bádogból készült szögletes madár forma volt a zártszelvény oszlopra rögzítve. E mellett egy szék volt, amelyen helyet is foglaltam, elég szürreális volt a bádogmadár, a köd, a magasság és az idáig vezető út élményeinek és érzéseinek keveréke a lefelé vezető út kérdéseivel vegyítve. Egészen holdbéli érzés hatott át. Ezzel együtt ugye sikerült a túra másik fő kihívását is leküzdenem és a legnehezebb ponton sem fordultam vissza, hanem kitartottam, ez jól esett belül.

 

74. képről 45, valóságban 60 fokosnak érződő havas hegyoldal, nem szívesen jöttem volna itt lefelé

75. Junssee, télies hangulat

76. Geier, 2857 m

 

A csúcscsoki ezúttal is megvolt, de nem sokat időztem a csúcson, a csúcskönyv bejegyzést elintéztem pár szóval, majd ¾ 6-kor elindultam lefelé. A környék egyik legmagasabb pontjáról lefele haladva pár lépés után metsző szél talált meg, eddig elvoltam kabát nélkül bőven, de itt be kellett öltöznöm nem csak kabátba, hanem az esőnadrág és kesztyű is kellett a szél ellen. Szemben a Lizumer Reckner 2886 méteres (a Tuxi-Alpok legmagasabb pontja amelyben haladtam), feketéllett, már amikor a ködtől lehetett látni. Ez a kitérő most kimaradt, balra fordultam, a kijelölt úton haladtam lefelé. Lefelé sem úsztam meg hómező nélkül, szerencsére emészthető mértékben lejtős részen feküdt, ezek után egy világoskék/türkiz színű jeges kis tó (Staffelsee) mellett haladtam el.

 

77. Lizumer Reckner, a Tuxi-Alpok legmagasabb pontja, a csúcsra láncos részen lehet feljutni, de ez kimaradt nekem

78. lefelé sem volt hiány hóból, szerencsére a lejtő szelídebb volt, mint a hegy túloldalán az emelkedő szöge

79. Staffelsee, léket már nem kellene vágni a horgászáshoz, de durva, hogy ez egy júliusi kép és még ennyi hó és jég maradt meg

 

Itt a tó lefolyásánál volt egy kis úttévesztés, de hamar sikerült korrigálni, hosszas lejtős ösvény következett, a környező szép hegyekből hol láttam valamennyit, hol nem a ködtől, a nem túl messzire lévő Kreuzjöchl 2536 méteres magaslatán álló csúcskeresztje maradt meg a füves hegyoldalakon kívül az emlékezetemben jobban erről a részről. A Griffjoch (2600 m, a Geier csúcsától 1 km-re) környékén volt egy kis rész ahol óvatosan kellett megtenni pár lépést, majd arra kellett figyelni, hogy a balra kiágazó, tök másfelé tartó, szintén nemzeti színű jelzéssel elátott ösvényre ne térjek át. Egyre lejebb ereszkedve fokozatosan oszlott a köd, már csak a magasabb csúcsokat nyaldosta a fehér páratömeg. Megszoktam már, hogy ilyen terepen nem annyira sűrűn van jelzés mint egy erdőben, fel sem tűnt, hogy egy darabig nem láttam egyet sem. A Bettlerstiegl nevű résznél (amely a „Navisi” völgy végében található) vettem észre, hogy a jelek arrébb vannak és az én helyzetem nem mutat metszetet a kijelölt úttal. Visszamászni semmi kedvem nem volt, mondom majd egy jókora balos kanyarral térek vissza a kijelölt útra, de ez bizony nem volt annyira könnyű. Hepe-hupák és aljnövényzetben lévő kis tehéncsapásokon, toronyirányt és a Navisbach (Navis patak) dél felől érkező ágán átkelve tértem vissza nagy nehezen, nem kis időveszteséggel az ösvényre. Útközben próbáltam hívni a Naviser hüttét, de nem sikerült elérnem őket, ki sem csörgött a telefon. Mondom akkor lesz ami lesz, nagyon úgy festett, hogy 21 órás érkezés sem lesz már tartható. Pár tehén poroszkált az ösvény környékén miközben haladtam nyugat felé, a háttérben a nap lemenő sugarai világítottak a hegyek csipkéi között, a Gyűrűk urabeli Szauron szemére hasonlítva.

 

80.-81. lefelé haladva

82. Bettlerstiegl előtt, itt még látszik a jelzés

83. visszatalálva a helyes útra, visszafelé (kelet) nézve

84. Szauron szeme is elfárat már a pásztázásban

 

A helyenként a tehenek által széttaposott ösvényen értem el egy kis tavacskát, majd egy kis nyergen átbukva (itt hagytam el végleg a lizumi katonai gyakorló területet) láttam meg egy kereszetet, mögötte nem sokkal egy házat, és ott egy keréknyom végét. A kijelölt út egy kicsit arrébb megy, de engem ez már nem érdekelt ekkor, ugyanoda vezet mindkettő, leértem a házhoz ahol két gyerek mozgolódott egy felnőtt felügyelete mellett, valamit bográcsban sütöttek. Irigykedve gondoltam bele, hogy milyen jó lenne valami finom meleg vacsorát enni és utána jó meleg vízben lefürödni és egy jót aludni. Percről-percre fogyatkozó fényekben haladtam a keréknyomon, balra tőlem tehenek és lovak legeltek, átkeltem egy patakon, majd egy legelő kerítésen, innentől a már köves út nagy lejtésbe kezdett. 1950 méteren egy elágazáshoz értem, a balra kiágazó ösvény a Poltalmot érintve tér vissza az általam használtba, semmi értelme nem lett volna ebben a helyzetben követnem. A környékén amúgy a „navisi” hüttén kívül volt még két szálláshely a Poltnalm és a Stöckalm. Arra nem volt már idő, hogy a két almba benézzek, így maradt a mindent vagy semmi alapon az eredetileg kinézett szálláshely. Az útban egyetlen emelkedő volt, amúgy végig lejtett, a Poltnalm felől is becsatlakozott az út és nem sokkal később, egészen pontosan 21 óra 37 perckor érkeztem az 1737 méteren álló Naviser hüttéhez.

 

85. rohamosan csökkenő fénymennyiség a keréknyomon haladva

86. Navise hütte, 21:37-kor, jó, hogy itt később sötétedik

 

Késői volt az érkezésem, de ezzel nem tudtam mit csinálni, már csak azt kellett elérnem, hogy a bentről kiszűrődő fényekhez közelebb kerüljek. Az ajtó nyitva volt, de egy emberrel sem találkoztam. Mondom nyilván nem fészkelhetem be magamat ide önkényesen, körbejártam az épületet, de semmi előrelépés nem volt a már leszállt sötétségben, a távolban Navis fényei már látszódtak, de esélytelen volt, hogy még odaáig elmenjek (23 óra körül ot sem rúgtam volna még ennyire sem labdába), így itt kellett valamit intéznem. Visszatérve a nyitott ajtóhoz, mellette láttam egy szobában a tv előtt fekvő urat, gondoltam a segítségemre lehet, akár a személyzethez tartozik, akár vendég. Bementem ismét a folyosóra, kopogtam, hallóztam párszor, de be kellett látnom, hogy az emberünk bealudt. Nem volt más hátra, kimentem vissza az ablakhoz és ott kopogtam be, meg dumáltam hangosan. Ténykedésem célt ért, elsőre kissé morcosan nyitott ajtót, de utána már készséges volt, elmondtam neki, hogy itt szeretnék aludni és hogy elnézést a késői érkezésért. Kiderült, hogy ő a hütte főnöke. Vizes holmijaimat rögtön be tudtam tenni egy meleg levegőt biztosító helyre, reggelre remekül meg is száradtak. Ezek után felmentünk az emeletre az étkezőbe, kérdezte, hogy eszek és iszok-e valamit, ezzel nem éltem, viszont pecsételni tudtam. Meglepődtem a 35 eurós áron, meg azon is, hogy az Alpenverein kártya nem érvényes ide (mivel ez egy magán hütte, nem Alpenverein által üzemeltetett), így nem volt kedvezményem sem, de hát nem tudtam ezzel mit kezdeni. Kiderült, hogy egy 0-át kihagytam a telefonszám tárcsázásakor bő egy órája, ezért nem értem el a főnököt, telefonszám amúgy helyes volt, csak ilyenkor a belföldi és a +43 előtagú számokkal kell variálni, itt csúszott be a homokszem a fogaskerekek közé, de nem volt már ennek jelentősége. Fizettem, majd felmentünk még egy emeletet és egy több emeletes ágyas szobába lettem invitálva. Hát 35 euróért azért nem éppen emeletes ágyat vártam, de nem volt választás, amúgy jót aludtam benne. Ezek után a második legfontosabb helyiséget a fürdőszobát néztük meg, majd jó éjszakát kívánt. Visszatértem a szobába, ettem egy kis szalonnát, majd a fürdő felé vettem az irányt. Sokadszorra éltem át már az egész napos túra utáni felfrissítő fürdés érzését, mely ilyenkor felér egy újjászületéssel.

 

87. lakosztályom a Naviser hüttében

 

A szobámban nagyjából összepakoltam, hogy reggel csak a végső simítások legyenek hátra. A ágyban feküdve még sokáig fent voltam, ugyanis az osztrák és német menetrendeket össze kellett fésülnöm, mivel kiderült, hogy az eredeti tervem nem tartható: Németországban bizonyos vonatok bizonyos szakaszokon vagy egészen végig nem vehetőek igénybe szabadjeggyel (ún. sperrliste). Az eredetileg kinézett vonat pedig rajta volt (a Magyarországon előzetesen tanulmányozott listán nem, de az ÖBB-s listán viszont igen és az volt a helytálló). Éjfélig elvoltam ezzel, de sikerült jó megoldást találni, a másnap Frankfurt felé közlekedő vonat pont addig nem volt sperrlistés, még szerencse, hogy csak addig kellett és nem tovább. Éjfél után sikerült álomba merülnöm.

 

Az előző nap igénybevételéhez képest kevés pihenés (ugye a Weidener hüttében sem aludtam magamat kockásra) után 7 óra után keltem. A szép napos időben (nyilván a hazatérős nap szinte mindig ilyen) látszódott úticélom, Navis, valamint a környező hegyek.

 

88. Navis már közel van

 

A mai végállomás tehát már 3 km távolságra a láthatáron volt, a Matrei-ig hosszabbítás ötletét meg már korábban elvetettem, tehát már csak egy óra körüli gyaloglás volt hátra. A reggeli teendőket követően körbenéztem kicsit a házban (nem éppen a legolcsóbb hely), begyűjtöttem egy-két szórólapot, majd 8 óra után nem sokkal útra keltem lefelé, a kinti asztaloknál érdekesek voltak a minden asztalra üvegekben kitett másféle szörpök. A napos időben a jól járható úton a szép fenyvesben gyorsan haladtam lefelé (a kijelölt út egy rövidebb ösvény, mely érinti a keréknyomot is, de én végig a keréknyomon mentem), egy-egy ponton volt szép kilátás a „navisi” völgyre és a környező hegyekre, a ködből még helyenként akadt egy kevés. 9 óra előtt már szépen körvonalazódott már navisi Streusiedlung (szórványtelepülés), azaz a házak össze-vissza a füves hegyoldalban. 9 óra után pár perccel értem el a faluvégi parkolót, innen már házak között vezetett az utam, majd egy felülről érkező főbb út csatlakozása után sűrűbben lakott részre értem. A lejtő folytatódott, majd az út felett egy, már több helyen látott építmény tűnt fel: az utat lavina ellen védő betonból készült védmű. Balra sziklás letörés láttam már a Navis táblától visszanézve, majd rövidesen elértem a falu központjában lévő buszfordulót. Tehát ezennel összeért a Navis-Praxmar között lévő „sziget” a teljesítés keleti részével, tehát már Hainburg-tól (illetve azon túl Duklától) Praxmarig folyamatosak lettek a lépteim, már csak a Praxmar-Habichen szakasz 33 km-re hiányzott innentől fogva, hogy a kör bezáruljon. Csináltam pár képet, a Spar ahol tavaly pecsételtem nyitva volt (napközben pár órára bezár), de nem volt vele dolgom.

 

89. szép fenyvesben vezetett az utam lefelé

90. Navis, látszódik a szórványtelepülés jelleg

91. falutábla, végállomás közeleg

92. Navis központja, a túra a vége

 

A kisbusz megérkezett, majd a menetrendben feltüntetetthez képest (9:32) 1-2 csúszással elindultunk lefelé. A kisbuszban utazva nem fogott el egyáltalán hiányérzet, hogy nem gyalogoltam le újra ezt a szakaszt, egyszerűen bőven elég volt most ennyi. A 7 perces csatlakozás nem került veszélybe, Matrei állomáson elértem a Brenner felől érkező és 9:54-kor induló személyvonatot, melyen Innsbruckig utaztam. Tirol fővárosában vasúti és buszos vonali menetrendek begyűjtése, Mpreis-ban vásárlás és az útravaló pizza megvétele után felszálltam a 286-os számú EC vonatra, mely 10:40-kor gördült ki az állomásról, ezzel utaztam Münchenig. Ott átszálltam egy másik, ICE 626 vonatra (első utazásom volt rajta ICE-n), miután sikerült a sperrlistés Frankfurtig utazás kérdéskörét tisztázni. Frankfurtba pontosan ért a vonat, az elkövetkező fél napot itt töltöttem innentől fogva.

 

93. frankfurti elővárosi vasutas pillanatkép

 

Másnap 8:19 helyett jó pár perc késéssel indultam el Frankfurtból az eléggé kihasznált ICE fedélzetén. Ausztria után nem volt egy izgalmas utazás az alföldi tájon és az állomások sem annyira modernek általánosságban, mint a szomszédban. Passautól kezdve már érdekesebb volt a táj , majd egy német lánnyal beszélgetve telt az idő. Wien Meidlingen leszállva és futva sem értem el az Obersdorf felé közlekedő vonatot, így várakozni kényszerültem, a hazaérésem is egy órával későbbre tolódott így. Viszont nem bántam meg a kitérőt, az azóta bezárt Obersdorf-Groß Schweinbarth-Bad Pirawart--Groß Schweinbarth-Gänsendorf vonalakon, hangulatos színfoltja volt a tájnak e sajnos nem túl nagyon kihasznált vicinális. Obersdorfban érdekes módon a fővonallal nincsen kapcsolatban a mellékvonal (régen továbbment a mellékvonal és a fővonal alatt ment át), így egy végmegállóhelyként üzemelt még akkor, mint az Alföldi kékről ismerős Körösnagyharsány, melyet már lassan pontosan 10 éve bezártak. Értékelhető tempóval haladtunk a célállomásra, néhány megállóhely után egyedül maradtam a Jenbacher motorkocsi szakaszában. Bad Pirawarthon bőven volt idő képeket készíteni (ide egyetlen utasként utaztam), a hangulatos környezetben fekvő állomásról valaha hosszabb vonalak ágaztak el, melyeket szintén bezártak, majd a teherforgalom is elhalt. Ennek a maradéknak sem volt már sok hátra. Eredetileg a decemberi menetrendváltással terveztek lakatot tenni-e vonalakra (is), amelyet már januárban meghirdettek (nem az a sunnyogás van mint itt), de az idő sajnos gyors véget hozott: a vártnál 3 hónappal hamarabb, már szeptember 1. óta nem járnak a szögletes motorkocsik errefelé, de ezt ekkor még nem lehetett előre tudni.

 

94. Bad Pirawarthon várakozik a Jenbacher motorkocsi, ma már megismételhetetlen kép

 

Visszatérve Groß Schweinbarth állomásra, pár fotót és gyors átszállást követően már robogtunk is Gänsendorf felé, azaz, hogy a robogás helyett itt már döntő többségében a visszafogottabb tempó volt jellemző, de végül pontosan érkeztünk a végállomásra. Az érkező Payerbach felé közlekedő emeletes vonaton utaztam vissza Bécsbe a főpályaudvarra, majd kis vasútfotózás után (a lassan a forgalomból kikopó 4020-as motorvonatok volt a fő téma), mentem el a megszokott Schnitzel box beszerző helyemet jelentő Cuccu kebab gyorskajáldába a Südtiroler Platz szélére. Visszafele a peronokig a hosszú aluljárózás ezúttal sem maradt el. A 19:42-kor induló Dácsia nemzetközi gyorssal (nem ezzel akartam ugye eredetileg, de a német vonat késése miatt így sikerült önhibámon kívül) utaztam Kelenföldig, majd buszoztam haza.