Ahogy a főváros kezdett kiépülni, úgy szaporodtak a mindenféle állandó vagy alkalmi kéjbarlangok, hiszen egyre könnyebb volt már a nyilvános pillantások elől a falak rengetegében elbújni. Egyre több madám találta meg megélhetési forrását és élete hivatását a bordélyházak falai között, és indított - többnyire sikeres - üzleti vállalkozást. A prostikat felügyelő idősebb hölgyek hatalmi szempontjainak eleinte semmi nem szabott határt, az új lányokat adósságcsapdába hajszolták, szabadságukat korlátozták, és csak a rendőri közeggel fennálló viszonyon múlott, mit engedhettek meg maguknak "alkalmazottaikkal" szemben.

Jelentkező pedig akadt bőven. A vidékről felhurcolkodó, a pénzkereset könnyebbik oldalát hamar felismerő munkavállalók minden referenciapályázat nélkül, viszonylag zökkenőmentesen jutottak az újfajta tevékenység világába. Hűen szemlélteti ezt egy, a pesti fenyítő törvényszék előtt tett 1869. június 8-ai vallomás: „Én tavali husvét előtt két héttel Pestre jöttem, és kecskeméti kapunál állván, a többi szinte helyt kereső cselédek magok közt hangosan beszéltek, úgyhogy én is meghallgattam, miképp már most nem érdemes cselédnek szegődni, a bér rossz, és az sokkal jobb, ha az ember elmegy valami nyilvános házba. – Nemsokára, miután ezeket meghallottam, megszólított ugyanott egy kocsis forma ember, hogy ő jó helyre beszegődtet, és elvitt egy Emma nevű asszonyhoz, kinél több férfit fogadtam. Valami három nap múlva eljött oda K-né, és felszólított, mennék el őhozzá, nála jobb dolgom lesz.”