Most megint ezen megy a húza-vona. Istenem, de unom.

Minden második évben kapunk egy zárt kaput, mert néhány szerencsétlen agyáig nem jutott el, hogy már nem 1938-at írunk. Kevés annál szomorúbb van, mint amikor felnőtt emberek úgy élik ki a frusztráltságukat, a magánéleti és munkahelyi kudarcot, hogy nagy hangon szidnak másokat. Különösen igaz ez, ha több ezer ember gyűrűjében acsarkodnak néhány tucat/száz vendégszurkolóra.

 

Olyan ez, mint az Oscar díjátadó, ahol minden évben haverok előtt, ugyanaz a 2-3 ember, kiosztja azt a rendszert ami őket sztárrá tette. Megy a tapsikolás, 2 napig téma, aztán mindenki elfelejti, mert a nagy szájkaratéban éppen csak tenni felejtettek el bármit is. 

 

 

Mondjuk azokat sem értem akik a kettős mérce miatt zúgolódnak. Egyrészt mi visszaesők vagyunk, másrészt meg a világ nem igazságos. Soha nem volt és nem is lehet, mert az igazság koncepciója -akárcsak a morálé- emberi kreáció. A mondás szerint jó tett helyébe jót várj. Nem pedig, hogy jó tettért biztos jó lesz a viszonzás is. Nem kell szeretni és biztos lehet tenni is ellene, de nem úgy, hogy itt hőzöngünk álnevek alatt.

 

Úgy érzem magam, minta amikor haza megyek a falumba, azt beleszaladok az első cigányozásba. Az első kérdésem mindig az, hogy "és idén hányat vertél agyon ?". Akkor mindjárt megindul a lapítás, meg a motyogás, hogy "azt nem lehet", meg "különben sem úgy gondoltam". Szánalmas bohócok.  Viszont legalább azután békén hagynak.

 

 

 

Meg aztán az is igaz, hogy ami pénz az UEFA zsebébe landol legalább nem itthon lesz ellopva. Mindjárt egy fokkal szebb az élet. :)