Titkos protestantizmus az Enns völgyében III. rész (1748- 1752):
1748-1752: A fenyegetéstől a kitelepítésig I.
Mint előző számunkban említettük, 1748-ban Georg Hubmann került a pürggi egyházi hivatal élére. Buzgó ellenreformátorként kész volt arra, hogy " vérét az utolsó cseppig feláldozza a lutheránusok gyökeres kiirtásáért". Már egy évvel később, 1749-ben megérkezett első feljelentése az admonti apáton keresztül a grazi jezsuita rendfőnökhöz, miszerint Balthasar és Josef Mayer nyíltan bevallották, hogy az evangélikus hitre tértek. A két ifjút fogságba vetették, a királynő 1750. március 14-én hozta meg döntését a sorsukról. A bátor fiúk azonban március 18-án megszöktek.
Szüleiket kihallgatták, s további gyanusítottak neve merült fel. Bertholdi, a grazi városi lelkész azt javasolta, küldjenek még több misszionáriust az Enns völgyébe, hogy a népet a katolikus hitre oktassák, hittankönyveket jutassanak el. Míg a beadvány a hosszú hivatali utat megjárta, Georg Hubmann újabb szentségtörő cselekedettel szembesült. 1751 nyarán szénszállító munkásokkal találkozott papi hivatása gyakorlása közben. Az utolsó kenetet vitte egy haldoklónak. A szénszállító munkások nem térdeltek le Krisztus jelképes teste előtt, sőt keresztet sem vetettek. Amikor Hubmann kérdőre vonta őket, azt felelték, az csak egy darab kenyér, ami előtt nem kell letérdelni.
Hubmann az eset fölött érzett felháborodásában egyenesen a bécsi udvarnak, a királynőnek tett feljelentést, aki el is rendelte a vallási viszonyok alapos kivizsgálását az Enns völgyében. A kihallgatás során 200, más forrás szerint azonban 300 ember evangélikusnak vallotta magát, beismerésük után énekelve és ünnepelve tértek haza.
A vizsgálat során kiderült, hogy az "eretnekek" fészke Pürgg, s hogy a Tauplitz környékén élő kiskorúak is jórészt megfertőződtek az eretnek tanoktól.
Mária Terézia "nagy nemtetszéssel " fogadta a vizsgálati jelentést, különösen, mivel korábban meghozott intézkedései nem hozták meg a kívánt eredményt. Abban bízott azonban, hogy a megtévedtek jó része buzgóbb hittérítői munkával jobb belátásra bírható. Azokat pedig, akik ragaszkodnak evangélikus hitükhöz, a Magyarországra való kitelepítéssel fenyegette meg. A terület hirtelen elnéptelenedését elkerülendő, először csupán 10-12 személy kitelepítése került szóba, azoké, akiktől a legkisebb javulás sem volt várható. Javaikat el kellett adniuk, abból adóikat és adósságaikat kifizetniük, s a maradékot letelepedésük után megkaphatták. A gyerekek vonatkozásában így szólt a királynő rendelete: a nagyobbakat, akik a hittant már értik, meg kell kérdezni, el akarnak-e költözni avagy felveszik a katolikus hitet, s így az országban maradhatnak. Ugyanezen rendeletében elvetette, hogy a protestáns férfiakat kényszer sorozás alá vessék, megparancsolta az ő kitelepítésüket is.
Eközben Tauplitz környékén a hittérítők ravasz intézkedéseket hoztak. Drasztikusan megemelték a protestáns könyvek becsempészéséért és a titkos összejövetelek szervezéséért kiszabható büntetés összegét, s e pénznek felét annak adták, aki ilyen eseteket beárult. A tauplitziak által különösen gyűlölt jezsuita hittérítő, Haymerle még külön "besúgókasszával" is rendelkezett. Ezek az intézkedések sajnos megtörni látszottak az egyszerű nép eddig oly példás összefogását.
1751. december 4-én Mária Terézia megváltoztatta addigi döntését, s a kitelepítettek úticéljának Magyarország helyett Erdélyt jelölte meg, mivel itt hitüket német nyelven gyakorolhatták volna. Különösen a fiatal férfiak voltak ettől elkeseredve, mert semmit nem tudtak az ottani viszonyokról, ám semmi jót nem várhattak. Így előbb tizenhárman, majd még ketten Ortenburg felé menekültek. Elfogták és Linzbe szállították, s a jezsuita hittérítők kezére adták őket.
A bécsi udvar 1751. december 13-án kapta meg a kitelepítendő személyek első listáját, amelyen 10 felnőtt és 10 gyerek neve szerepelt. Az összehívott transzmigránsok azonban tiltakoztak amiatt, hogy a gyermekek ilyen hosszú utazást télvíz idején biztosan nem viselnének el, így Mária Terézia rendeletét további intézkedéséig visszavonta.
