Az bizony! Pláne hogy most végre volt Unforgiven... már csak az utóbbi második részét kéne egyszer hallanom, hiába én is csak efféle telhetetlen emberfajzat vagyok. :-) De azért örültem a Pestről hiányolt Memory Remains-nek is, noha azt nem értem, a közönség miért képzeli, hogy ez is olyan, mint a Fear Of The Dark, ahelyett, hogy a lemezhez illően fejhangon nánánázna, mikor Hetfield megénekelteti a népet. :-)

Kellemes meglepetés volt nekem a Day That Never Comes és pláne a Ride The Lightning... valamint hogy a végén komplett "slágerblokkot" kaptunk. A Frantic-et viszont sem a lézereffektek, sem pedig a normális dobhangzás nem tudja sokkal jobbá tenni. Ja ha már dob és hangzás: utóbbi elejétől fogva teljesen rendben volt, Larsról pedig azt nem mondanám, hogy nem tud dobolni, és nemcsak magamhoz mérve... de azért ha őt mutatta a kamera, jól látszott, hogy sok helyen lazsál. Ennek is megvolt azért a maga előnye, mert a végén jobban bele tudott adni mindent, mikor a közelebbi dobok mögé ült be... azt meg már megszoktuk, hogy a One durva közepe sose lesz tökéletes.

Hetfield ellenben nagyon igazat mondott azzal, hogy ez a világ egyik legjobb melója számára... és ha most rajta is jobban látszott a kor azzal, hogy lenyúlta a faterja kamionos fazonját, attól még jogosan állhatott a show középpontjában, nemcsak mint alapító tag és énekes. Kirk és Rob meg ezt jól megalapozták... a Jozin z bazin pedig nekik talán jobban tetszhetett, mint a közönségnek - habár megint több magyar szót lehetett magunk körül hallani, mint csehet - azért is vette fel Rob magára azt a kockás zakót... :-DDDD

Ami azonban még nagyon nem mindegy volt, hogy nem pusztán egy második körét nyomták el a turnénak, hanem a látványra is adtak nem keveset. Kár, hogy ott ez annyira nem jött át, mert a lemenő nap igencsak bezavart a vetítőfalakba - nem véletlen, hogy ezt máshol stadionokba szervezték - és utóbbiakon is néha baj volt a képpel. (Igaz, ez a tavalyi kockákkal is előfordult.) Az Unforgiven-re szerencsére már volt olyan sötét, hogy ott már rendesen látszott a kép...aztán a One vetítése megint legalább annyira odavert, mint tavaly, még ha másképp is. De ehhez kellett az a nem kevés pirotechnika is... azzal pláne el lett találva. És még ezt is lehetett hová fokozni a For Whom The Bell Tolls hátterével...

Mindez pedig két órában és húsz percben... tehát csúcsra lett járatva az élmény, a családtagjaim bánhatják, hogy nem tartottak velem. De azért annak is örülök, hogy a Metallica még erre is rá tud dobni idén az újabb S&M-el. Azon persze nem tudok ott lenni, de majd a filmre mindenképp megyek... nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen számokat szimfonizálnak meg azok közül, amelyek húsz éve nem fértek bele (vagy még nem is voltak)...