Ez nem egy mai álom, 02.10-én álmodtam, reggel, közvetlen a nyamvadt ébresztőóra előtt.  Ritkán álmodom jelentékenyeket, ezért leírtam akkor, bár még fogalmam sem volt, mit jelent. és most is csak kezdem tanulmányozni.

 

A hotelben dolgoztam, egy hatalmas nagy aula volt a recepciója, boltívbe rakott téglák a falak, kicsit olyan volt, mint egy óriási pince. Tudtam, hogy mindjárt műszakváltás lesz, elmosogattam, jött épp a kollégám, de még csak akkor kezdtem el felmosni.  Mosok fel, hát látom, jobb lett volna, ha nem akarom az előzetes söprést megspórolni, mert csak tolom a szemetet. Oké. Leteszem a felmosót, és elkezdek akkor sepregetni, de nemcsak szöszök vannak! Falevelek, sittdarabok, és ahogy haladok a kijárat felé, féltéglák. Abbahagyom a söprést is; látom, azt is meg kell előzze, hogy a féltéglákat előbb összeszedem, mert a seprű kevés hozzá. Megyek, hozom a talicskát, rászáradt malteres, még könnyű.  (Ekkor látom már magamat is- de az arcom nem- , csak a testet, ezt nem is tudom pontosan leírni, mer van fejem..., mindegy),  és ilyen rendes kantáros melósruha van rajtam, az is malteres. Közben megjön a főnököm, dumál vígkedélyűen a kollégámmal, és eszükbe se jut, hogy segítsenek. De hát nem is kérem! (fontos ez, mert itt már érzem, hogy simán kérhettem volna a segítségüket, és akkor nem kéne óg-mógnom). Megyek dühösen a kijárat felé (hogy mi az, hogy ők kérés nélkül nem segítenek, satöbbi); közben már felpakoltam a talicskát tégla- és cseréptörmelékkel. Viszem a sittet, mint rendesen (mint a baji háznál). 

A kijáratnál munkálatok folynak, akkor ugrik be, hogy honnan is van ez a rengeteg sitt, hiszen FELÚJÍTÁS van! Nagy nehezen áttolom a kijáraton a talicskát, mert kerülgetem közben a két földkupacom ücsörgő szintén melósokat. És csak nem bírom ki, hogy meg ne jegyezzem: "Így könnyű, így aztán ki lehet bírni...." De ahogy ezt kimondom, egyidejűleg meg is bánom, mert hát tudom jól, hogy csak percekre ültek le. Mégse kérek elnézést. Tolom a talicskát. 

Odaérek a játszóhoz, ahol régen laktunk (nem is értem...). A mi háztömbünkkel szemközt levő szélső tömbből kinéz talán földszinti ablakból a volt főnököm, a pizzériatulajdonos. Úgy érzem, biztos majd lesajnál, hogy itt tolom a sittet, és hogy szégyenkezni fogok miatta. De tudtam, hogy nem akarok magyarázkodni, hogy amúgy izé, nem melós vagyok..., mert addigra már elég lett nekem a talicskányi teher, és hát valójában abban a pillanatban tényleg úgy éreztem, hogy sajnálatra méltóan gályázok. 

Na de odaszól a volt főnököm: "Látom, felújítotok"- és olyan jóságos és egyáltalán nem lesajnáló a hangja, hogy bűntudatom lesz amiatt, hogy megint előre elgondoltam, hogy ki mit gondol rólam. 

Az egész álmon egyébként ez a felismerés és egyben bűntudat vonul végig (minden ilyen emberekkel való találkozásnál), hogy valójában nekem fogalmam sincs, mit gondolnak az emberek nemhogy rólam, hanem egyáltalán bármiről, és mik is az emberek motivációi. 

"Jól vagytok"- "Jól vagyunk"- váltunk még néhány szót ezzel az egykori főnökömmel, és mintha azt sugallná, hogy ez a felújítás kicsit az enyém is, hiszen én is ott dolgozom, ez az én épülésem is. 

Tolom tovább a sittet. ( Úgy emlékszem, ezidáig le se raktam, a taliga nyelét még csak el se engedtem! ) Odaérek a tömb után levő parkolóba, ahol szintén valami  (bár itt nagy) építkezés folyik. Új parkolóhelyeket akarnak talán... És csak akkor ugrik be, hogy miért toltam kb 3 km-t a sittet, és miért nem raktam le a melóhelyen- ott hova is raktam volna? Mert mintha direkt ide szántam volna, ott ugyanis már egy óriási halom törmelék van, hát készülök odatenni az enyémet. Akarnék az építési törmelék óriási hegyéhez a talicskámmal kedvezően ráfordulni, amikor is az ép parkolóhelyek egyikébe beáll egy műszakos busz. 

Egy asszony pont le akarna lépni a buszról, de ahova lépne, egy sírgödörnyi hely van . (egy csomó ugyanilyen van egymás mellet az építkezés miatt). Az asszony majdnem belelép, de végül mégse, hanem egyszerűen beleájul. A mellette levők rögtön felsegítik. A nőnek semmi baja. Akkor látom az arcát. ( Itt már nem fogom a talicskát. ) A nő 50-60 között, inkább 50-es eleje, nem szép, nem is csúnya, érdekesen van kifestve, kicsit úgy néz ki így, mint az anyám a '80-as években, vagy mint a Cserháti a nagy bongyor hajjal, meg nem oroszosan kihívó, de azért jól látható piros rúzzsal. 

Megkerülöm a buszt, hogy lássam, mi történt pontosan. Az asszony ( végtére is nem is tudom, hogy asszony-e) jobban van, látszik az ijedtsége, hogy nem tudja, mi történt. (Ekkor már azt se tudom, hol a talicskám, és eszembe sincs) 

Pár méterre egy másik asszony az imént elájultról mond valamit egy férfinak:

"Én tudom, mi ez: alkalmi ájulás. Álomájulás, de csillagálomnak is nevezik, mert csak egy pillanatig tart, és megmagyarázhatatlan." 

(nem tudom, a hullócsillagokról kapta-e a nevét, ötlik fel bennem akkor) De mindenesetre az asszony olyan természetességgel beszél erről, mintha valami nátháról beszélne. 

Engem meghat, ahogy az emberek körülállják a nőt, aki rosszul lett és kérdezgetik, jól van-e, és érzem, hogy nem ilyen katasztrófaturistásan veszik körül, meg mint a döglegyek, hanem igazi, szívből jövő gondoskodással, szeretettel. 

És azt is érzem, hogy nem tudok ebben részt venni, mert gyenge vagyok így őszintén odamenni segíteni, lélekben nem vagyok erős, és főleg emberségben nem. és ennek e felismerése annyira felszabadít, hogy könnyezek és sírok és sírok.