Igen, szerintem is sok csúsztatás és meghökkentő állítás van az anyagban.

 

Viszont nem az ország, hanem a szlovák nyelv történelmére koncentrálva én az alábbi mérföldköveket szögezném le:

 

- Az Északi-Kárpátok térségében ószláv dialektusok léteztek már a honfoglalás korában is, de ezek pontos elterjedéséről, jellemzőiről írásos források híján semmit sem tudunk

 

- A szlovák nyelv legközelebbi rokona a cseh nyelv, amellyel a kölcsönös érthetőség a mai napig biztosított. Ez arra is utalhat, hogy a két nyelv a nyelvtörténelem során sok tekintetben párhuzamosan fejlődött.

 

- Ugyanakkor a szlováknak olyan jellegzetességei is vannak, amelyek a lengyellel közösek és a csehben nem találhatóak meg.

 

- A szlovák nyelvjárások 3 fő nyelvjáráscsoportra oszthatóak, nyugati, középső és keleti, amelyből szintén vonhatók le nagyon óvatosan bizonyos történelmi következtetések.

 

- A nyugati nyelvjáráscsoport átmenetet képez a cseh nyelv keleti, ún. morva dialektusai felé.

 

- A középső nyelvjáráscsoportban bizonyos délszáv jellegzetességek mutathatók ki, amelyek hiányoznak a nyugati és keleti dialektuscsoportból.

 

- A keleti nyelvjáráscsoport bizonyos értelemben átmenetet képez a keleti szláv csoportba sorolt ruszin nyelv felé, abban ruszin jellegzetességek mutathatóak ki.

 

- A cseh nyelv, azon belül is az ún. biblikus cseh nyelv a huszitizmus és a protestantizmus révén a 15. századtól egészen a 19. századig nagyon erős hatást gyakorolt a szlovák nyelv fejlődésére, főként a protestáns vidékeken. A 19. sz. közepéig, végéig a szlovák evangélikusok írott nyelve gyakorlatilag a biblikus cseh nyelv volt.

 

- A mai értelemben vett szlovák irodalmi nyelv meglehetősen későn, a 19. sz. közepe táján alakult ki, a középső nyelvjárásokon alapulva, gyakorlatilag szinte mesterséges módon került megalkotásra.