Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44705

Mentovics Éva

 

 

OTT, AHOL A VILÁG KENYEREI HÁLNAK…

 

Elaggott karokká váltak már az ágak,

rőt kincsei hullnak a megszökött nyárnak.

Felmarkolja hetykén egy őszi fuvallat,

s vágtat vélük messze, elhagyott utaknak…

 

elárvult padokra, kert rögére rakja,

édes anyaföldünk testét betakarva,

hogy alatta térjen téli szendergésre,

mert ha fagy lehel majd ismét hegyre, bércre,

 

vasfogával megmar, jégvirágot fakaszt,

elárvult kóróként reszket majd a haraszt.

A varjú is érzi, mintha vége lenne…

csapatostul szárnyal a kék végtelenbe.

 

Gyérülnek a lombok, s ott, kerengve, szállva

bucskázik a levél, le, az elmúlásba.

Még a fű is reszket, közeleg a veszte,

hogyha nem terít rá takarót az este.

 

De a hó még késik, csak a rőt lomb pereg,

elborítva parkot, szunnyadó kerteket,

szendergő magvait az őszi határnak,

ott, ahol a világ kenyerei hálnak.

 

 

Lelkek kicsi sugarai [39.]