Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44703

Mentovics Éva

 

 

SZÍVEMHEZ NŐTT…

 

Szívemhez nőtt e táj.

A mandulaágat borzoló kikelet,

nárciszokkal átszőtt ágyások, ligetek,

omladozó támfal egy ősi vár fokán,

anyák napi könnycsepp a nyíló orgonán,

a part, a tér, a domb, nyárfán a vattahó,

hullámzó rét ölén tűzvirág-takaró,

cikázó lepketánc a jácintok felett,

békadaltól harsogó, sarjadzó berek…

 

Szívemhez nőtt e táj.

Azúrkéken rebbenő hajnal friss dala,

út menti csalitos, a hársak illata,

Péter-Pál táján az aranyló asztagok,

szürkemarhacsorda, mely békén andalog,

úszó csobbanása, a könnyed, játszi fény,

hullám lüktetése tavunk lágy szívén,

víz selymében fürdő, tündöklő nyári Nap,

apátsági mise, templomi áhítat…

 

Szívemhez nőtt e táj.

A sétánynál őrködő zizzenő platán,

utolsó üzenet egy régi kopjafán,

a sárguló tölgyes, a nyúlánk nyárfasor,

szomorkodó fűz, mely a partra ráhajol,

napsütötte lankák, az őszülő berek,

számtalan kis patak, források és erek,

kéregető hattyúk, reppenő vadréce,

a nádasban fészkek, az ég alatt vércse…

 

Szívemhez nőtt e táj.

Ünnepnapi asztalok fűszeres bora,

fakutya, szánkózás, csillanó korcsolya,

szikrázó jégpáncél a nyugvó tó fölött,

a fátyollá szétfoszló lomha, rest ködök,

dunna alatt búvó, álmodó téli fák,

ódon pincék szemén bimbózó jégvirág,

hófehér, tiszta csend, beszédes hallgatás,

mélyben alvó élet, a víz alatti sás.

 

Szívemhez nőtt e táj,

szinte már otthonom…

egy halványkék mosoly

a földrajzatlaszon.

 

 

Sodrásban, 2010. [72-73.]