Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44700

Mentes Mihály

 

 

Ó JÓ VAGY, URAM…

 

(Gratias agimus Tibi propter magnam gloriam Tuam)

 

Ó jó vagy, Uram: kincses gazdagságod,

Mint telt medence hűs vize, kiárad.

Lelkemre ömlik, füröszt kegyelemben,

Áldott magadban, csoda-életedben.

S hogy irigyek, gonoszok meg ne lássák,

Titokban adod magad-áradását.

S mig sajnálnak, milyen koldus vagyok:

Lelkemen fényes koronád ragyog.

 

Ó, de nem azért áldalak, Uram,

Nem ezért mondok hálát nevednek.

Ha koldus volnék csakugyan

S nem karjaidban játszó gyermek,

Ha nem várna rám más örökség,

(Szeretet, jóság, öröm, élet)

Csak koldushalál árokparton:

Ott is, akkor is dicsérnélek.

S amig szivemben élet van még

És értelmemben gondolat,

S amig ajkam dadogni tudna,

Én egyre-egyre hálát adnék

Azért, hogy vagy, Uram.

 

Ó a szemem olyan igen gyenge,

Olyan szegény ragyogó szinekben.

S szegény gyarló ember-eszem,

Akármilyen merész,

Hiába minden vakmerés,

El nem juthat a közeledbe,

Bele nem láthat csoda-titkaidba:

Porban kell kúsznia remegve.

 

És mégis. Ami a messze végtelenség

Titkos fényéből lelkemre sugárzik,

Feledteti, homályba vonja

A teremtés minden csodáit.

S mig nevedet szürcsöli ajkam,

Isten, e titkos csoda-nevet,

Megfényesedik a szemem,

Mert a te neved, Istenem,

Csorgatott méznél édesebb.

 

Köszönöm, Uram, hogy vagy. Ezt köszönöm.

Ó van-e más lét ilyen csodás,

Ilyen egész, ilyen teljes, ilyen valóság?

Minden más csupa hervadás.

Millió évek múlnak. Sirba szállnak

Gőgös hegyek, viharzó tengerek.

És összeomlik a föld is, melynek

Nyögésétől az ember megremeg.

Népek pusztulnak, tudományok vesznek;

Folytonos halál a történelem.

Nincs más lét, – minden elmulás –

Egy van csak. Te vagy, Istenem.

 

Köszönöm, Neked, hogy vagy, Uram.

Hogy több vagy, más vagy, mint az ember:

Hogy bele nem lát titkaidba

Senki fia soha földi szemmel.

Hogy gőgös emberi eszünk

A porból, sárból nem ér föl Hozzád,

Hogy a bölcsek, tudósok látócsövének

Meg nem mutatod fölséges Orcád.

Köszönöm azt, hogy roppant Magad

Nem fér bele csöpp ember-eszembe.

Köszönöm minden titkodat,

Amelyet a gőg megtagad,

Amely előtt a hit térdel remegve.

 

Ó milyen jó, hogy nem vagy ember

És nem vagy ég és föld se vagy

És hogy Neked minden kicsiny, kevés,

Ami számunkra roppant szörnyű nagy.

Nem vagy virág, nem vagy hegyóriás,

Nem vagy haragos zúgó tenger.

Több vagy és más vagy, mint minden,

Ami van, amit megért az ember.

 

Hálát adok Neked azért, ami a legnagyobb,

Amiről szólni is méltatlan vagyok,

Mit csak térdelő alázattal

Merek dadogó ajkamra venni:

Hogy Tehozzád mérhető senki, semmi

Sem földön, sem az égben nincsen.

Köszönöm, Uram, hogy meg nem érthetünk,

Mert Te vagy az Isten.

 

 

Innen és túl [748-751.]