Mentes Mihály

 

 

TE VAGY A MESTER

 

(Himnusz Krisztushoz)

 

És én leülök fáradt lábaidhoz;

Hallgatom ajkad zengő, lágy szavát.

Úgy peregnek rá szívemre igéid,

Mint fájó sebre illatos virág.

Mert azért jöttél, hogy magad sebére,

Fáradtságára ne kérj balzsamot,

Csak mindig más, bús lelkeket üdíts föl,

Mint fájó szívből fakadt víg dalok.

 

Azért Te vagy a Mester… Kis tanítvány

– Engedd – hogy halljam drága éneked…

Ó szállasz is már föl a napos égig;

Hallgató lelkem odavezeted.

És mind, ki itt ül hangtalan körötted

S kik át a sáron izzadnak Feléd:

Azért hívtál, hogy ajkadról lelessük

A napba-szállás himnusz-énekét.

 

Te átszenvedted vérző emberszívvel

Mind a sok kínt, mi emberszívet ért.

Hirdetni s adni méltó bő jutalmat

Tudtál a földi szenvedésekért.

Mert elhallgasson minden cifra ének,

Mely hiú, önző vágyakat takar;

Ha szívünk vérét csöpögtetjük írnak

A más sebére: az lesz csak a dal.

 

Itt a világban annyi sok a rútság,

Sár, bűn, szegénység, fájdalom, halál.

Áldott, aki a szennyes tar mezőkön

Harmatban fürdő napsugárt talál.

S meglátja, hogy a tiszta napsugárban

Az Isten áldott arca mosolyog

És a harmattól felüdült virágban

Isten jóságos nagy szíve dobog.

 

Áldott ezerszer, ki csokorba gyűjti

A jó Istennek meleg mosolyát,

Belopja gyötrött, elfáradt szívekbe

S meghint vele száz szűk, szegény szobát.

Mert nincsen áldás, csak az Úr kezében,

És nincsen jóság, csak az Ő szíve.

S ki Hozzá viszi a szenvedő embert,

Annál áldottabb nincsen senkise.

 

Ó szív kell, érző nemes szív a dalba,

Mely rásimul a sebre szeliden

S az Isten erős szavát muzsikálja,

Melytől a sajgás lassan elpihen.

Azért köszöntlek, én, kicsi tanítvány,

Uram, Királyom, áldott Mesterem,

Azért lesem a Szíved dobogását,

Hogy a szívem is hasonló legyen.

 

És ha szemedből ellestem a Lelked

És rámintáztam a szívemre már,

Add, hogy szavaddal csendüljön az ének,

Amely szívemből ajakamra száll.

Mert szavad édes, mint a csorgatott méz,

Egyszerű, mint a fehér liliom

És annyiféle, amennyi az ember,

De mindnek Jó Hír: Evangéliom…

 

Ti szomjas, tikkadt lelkek, felüdülni

Hogy epedtek lágy zengő éneket!

S emberi szavak pogány muzsikája

Rabúl megejti drága lelketek.

El, el a földtől… Ihletért a lelkem

A Jóság zengő szent egébe száll. –

Én mesteremnek a Krisztust imádom:

Szín, szó, dal, szépség nincs már a világon,

Költőnek nincsen nagyobb Ideál.

 

 

Magyar imádság, 1927 [83-85.]