Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44689

Méliusz József

 

 

TENGERPARTON

 

E látvánnyal sosem tudok betelni, csak bámulok, bámulom a hullámverést;

minden porzó rohammal átjárnak rajtam a roppant messzeségek képzetei,

a füstből hajó lesz, a hajóból füst, valamennyi magával hoz, magával visz,

hallom, a hátam mögött a parton, távol, zene szól.

 

A kósza felhők, akár hajdanában esti cigánylányok öreg görög fogadóba,

ide, a sötétkék öbölbe térnek mulatozni,

este, amikor az elmúlt napból már semmi se marad,

legföljebb pára, fényfolt, egy delfin árnyéka, lila káprázat,

azután elröppen az is,

és hirtelen mint váratlan végromlásban,

összeomlik minden, mi még látható…

az éj kezdete ez a tengeren.

 

Ekkor már csak a hangok élnek, külön-külön,

és hallani az árva szellő suttogását a szálas dűne-növényzetben,

a csupán sejthető, mohos köveken a szétzúzódó hullámokat,

és elnémul hátam mögött a parton, távol, a zeneszó.

 

Ám addig is, míg énbennem, ki tudja hol, tán egyszer itt e partokon

így omlanak majd halomra a fény utolsó oszlopai,

a messzeség, a nagyvilág tarajlik bennem hívón, hangosan,

dúsítja szavaim, ízük érleli, mint nappal, ott

az ezüst szegélyeken a nap tüze a szőlő hamvas szemeit.

 

Édesem, gondolnunk kell az elmúlásra is.

Maholnap itt az ideje.

 

 

Válogatott költemények,

(1955-1962) [371-372.]