Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44688

Méliusz József

 

 

ANNÁVAL BACOVIÁNÁL

 

Esteledik, Szerelmem, ősz van megint.

Erkélyünkön a fekete szemű vadszőlőbe belemart a barna rozsda,

s szemben, az úton túl,

a fakult szentjeivel hivalgó csöpp bizánci templom kupolája

nem vet lángot a búcsút intő késői napsugárban.

Köröttünk a magas tömbházak is lassan begombolkoznak.

Ősz van, Édesem, ősz van megint.

 

Talán ez volt az első igazi őszi nap,

az őszi nap, amelyen útnak eredt a mérföldcsizmás szél,

s a köveken végiggörögtek a halálukba hulló falevelek.

Olyan őszi nap volt ez,

melynek mélyén az elmúlás, a bánat vonzása

a nap, a hold, a csillagok minden vonzásánál erősebb volt…

És én egész nap csak szerettelek.

 

Minden arról beszélt ma, hogy ez az ősz.

S csak most, hogy esteledik, csak most tudom: megjött az ősz,

feltenni aranykoronáját szerelmünk virágzó esztendejére.

Hosszan elnézlek korán meggyújtott sárga lámpád fényében,

ahogyan Bacovia kifosztott-bánatú verseit olvasod

a puha, nyári ég színű takaróval a lábadon.

 

Csak most tudom, miért jártunk ma künn a városvégen,

túl a temetőn, túl a Siralmak Völgyén,

ott, ahol a bádog csupán esőben csillog az apró házak tetején

s az út kopár mezőkbe vész,

s hol a föld alatt alszik egy régi börtönöm.

 

Azért, mert ősz van, azért jártunk azon az úton ma,

s kerestük házról házra őt, a költőt,

akiben immár végleg kihunyt a termő nyár,

s talán húsz éve már, hogy elfogyott lelkében az utolsó napsugár.

Csak most tudom, hogy ezért szálltunk ma a széllel arrafelé,

mosolyogva, akár a szomszéd templom málló falfestményén

az ártatlan szárnyas angyalok.

Azért, mert ez a nyár örökre elmúlt…

 

Hány őszöm még, hány nyaram? –

Ezt kérdtem magamtól ma annyiszor.

De tud-e felelni e kérdésre a szőlő, ha termését tövéről letépték

és mindössze néhány ottfeledt aszúfürt sűríti kései édességét?

Talán nem élek már sokáig,

de holtomig szeretni foglak, Annám, életem. –

Erre hol gondoltam ma, nem tudom…

Tán a temető hársfái alatt,

amikor betértünk köszönteni az erdélyi földit, Cosbucot,

és Eminescut néhány szál bíbor krizantémmal üdvözöltük,

hogy elhiggye és szívesen fogadja,

amit elmondtam néki, magyar költő, csöndesen:

ősz van, véglegesen,

és béke népeink között, bár még sok a szívekben a beléndek s a baj…

 

Az élő költő lakát némi kerülővel így értük el.

Kisded kertre leltünk ott, torpadt házikók között,

de a kerítés mögül biztatón, akár a történelem,

már szinte olthatatlanul s az őszi napra pirítón, akár a vér,

akár egy forradalmi, lángoló tűzvész csemetéi,

ezernyi vörös virág fogadott; paprikavirág s tomboló kánák.

Csak a zsalugáterek pillája tapadt az ablaktáblákra;

tükrükből végleg elköltözött az élet és az értelem.

Mi is a bánatot hoztuk magunkkal e küszöbre

a szomszédos temetőből,

mert lábunk előtt vijjogva futott odébb a friss avar,

és mert elsuttogtad a könnyes, örök Ady-sorokat:

„Párizsba tegnap beszökött az ősz…”

 

Zajtalan léptünk a citromszagú szobába, szinte lábujjhegyen

– szinte összetett kézzel, mint gyermekkorunkban

a székesegyházba –, bocsánatkérőn,

hogy bevittük ruhánk, hajunk illatával a világi őszt a szobába,

ahol a minden lombhullások költője állott lila ólom semmiben,

töpörödötten, akárcsak kint a házak,

hetvenöt évesen, némán, mint hajdan a síró erdőben,

ősszel, este egy őzekkel s hiúzokkal barátkozó szent Keleten.

Ott állt ő velünk szemben, se riadtan, se örömmel,

s körötte, itt-ott, fakó virágok díszlettek, egykor kedvenc színei,

és a vendégeknek illedelmesen,

csaknem mosolyogva kezet adott.

 

Aztán ültünk hosszan, szótlan az asztal körül s csak néztük őt,

ki máshol járt, magában, mélyen, talán az öröklétben.

Ha szóltunk hozzá, futólag ránk tekintett,

s ahogyan kimondtam: Ady … kétszer is lassan bólintott.

És azután újra csend lett, ringatózó, édes csend,

mely e könnyű testet ölében úgy hintáztatta játékosan,

akár az óceán a deszkaromokat öldöklő vihar után

azt, ami egy elsüllyedt, büszke hajóból megmaradt.

 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

És váratlanul, csodálatos szépséggel elmosolyodott.

Kéklő nagy szemével ekkor pihent meg tekinteteden, Anna, hosszasan,

nem is tudom, meddig, talán egy-két percig, bánatait felejtve,

mint aki a Békét lelte meg, akárcsak én, véglegesen, Tebenned.

Te lesütötted árnyékos szemed, mert könnyes volt, és megfogtad kezem.

 

Volt egy nagy költőnk, mondtam elérzékenyülten,

úgy hívták, Juhász Gyula… hasonlított… Szegeden…

De a többit már csak magamban suttogtam el:

Váradon ő is így nézhetett egy nő szemébe – úgy hívták, Anna –,

ilyen szelíden, elveszetten.

De Szegeden végül már ilyen volt a szakálla,

ilyen csonttá aszott, eres, fejedelmi költő-keze,

barnult ujjai között ki nem alvó, keserű cigarettával,

akárcsak velünk szemben Bacovia…

Juhász Gyula… E nevet vajon hallotta-e valaha?

 

A szemében valami, akár a lángra kapó parázs, felvillant,

de mint eddig is, ismét csak hallgatott és körülnézett,

mintha csak ezt mondaná:

„Ó, ha én dalolhatnám most néktek, mi az ősz,

ki volt Tóth Árpád, Ady és a Tisza-parti rokonom, Juhász Gyula,

aki, akárcsak én, fogyó lelkével a forradalmat szerette,

eldalolnám néktek, hogy mi az igaz öröklét s a feltámadás,

ahogy költő még nem mondta el soha,

talán a poklokat járó közös ős, Verlaine se…”

 

Így ültünk együtt meghitten, beszélgettünk hangtalan, megértőn,

s ki tudja, meddig, a végső dolgokról, immár egyetlen család,

s talán esztendők teltek így, talán zenekarok zúgtak,

talán indulatosan sírt kint az eső,

talán jajgatva panaszkodott odakünn az ősz,

talán dübörgött a szomszéd szobában egy láthatatlan, őrjöngő zongora,

talán valaki a csipkés függönyöket tépdeste szét odaát,

talán a ki nem mondott szavak muzsikáján zokogtunk is…

Ki tudja?...

 

Azután eljöttünk onnan.

S azóta is, egész nap oly nagy bennem a fájdalom,

hogy csak sírni szeretnék és hallgatni, akárcsak ő,

és hallgatni egyre a szelet,

amely most este úgy zúg itt a tömbházak között,

az apró bizánci templom körül s erkélyünkön,

akár egy bűvös zenekar,

és szólnak benne vörös oboák, ezer is, és lila hegedűk,

kürtök, tébolyult hárfák, biztató, aranyhangú fuvolák…

 

Mert végleg ősz van, mert szeretlek szenvedélyesen,

mert a kezünk a kezében tartotta,

és mert tekinteted csendes tengerében,

Anna,

megpihent egy percre a kísérteteitől hajszolt,

néma

Bacovia.

 

 

Méliusz Jó-

zsef legszebb

versei, 1956

[82-91.]