Méliusz József
ÉBRESZTŐVERS ANNÁNAK
Már nem rémítem a zsongó hajnalok békességét
a letűnt éjből visszatérő álombeli jajokkal.
Gyenge karodban, oltalmazó öledben
megpihenve én is oly békésen alszom,
mint Te, megnyugvásom, szerelmem.
Amikor felkél a nap, én bizony nem is tudom,
pihegő mellkasod alól
vagy az erkélyre bólintó buja lomboktól
szólnak-e oly szenvedélyesen a daloló madarak?
Ilyenkor hajnalban boldogan elhallgatom
a surrogó szelet, mely mintha lenge hajó
vitorláit fújná odébb álmodban lusta tó tetején
s bodrozná a ringó habok csipkefodrát,
miközben bizakvón kutatom mellecskéd
s boldog ajkad szögletén elidőz mosolyom.
Az érő nyári csendben, melyben az életünk újraépül,
lépést vált a gyötrő történelem és
zajtalanul, fegyver nélkül rántja a mennybolt
semmijébe alvadt vérű éjeim kormos függönyeit.
Még alszol, s ajkad rajzán oly végső, teljes béke,
mint ha szomjas vándor iszik a váratlan elébe terült
patak hűs vizéből s végre csillapultan körültekint.
Figyellek. Mosolyod hajnalról hajnalra teljesebb,
akár a nap melege, zenitje felé ahogyan közelít,
akár a béke olajága, melyen új levélke
tör rügye bolyhos börtönéből napvilágra…
Sikongva játszodnak az egymást párzásra hívó madarak.
Átleng a földön a reménység olajága,
megérinti a messze zörgő villanyosok homlokát,
fekete pilláidat éri,
a hófehér papírt térdemen,
tollam kelő napként aranyló hegyét,
s az ablak alatt éppen elrobogó gépkocsi remegő kormánykerekét.
A hideg űrben száguldó csillagunk lassan-lassan melegszik,
s az epret, cseresznyét érlelő június deleje birtokába kerít
mindkettőnket,
akár a vadszőlőben kerengő dús nedveket házunk falán,
vagy a repdeső madarak balzsamos vérét ott lent a lombban…
– Ébredj fel, Anna! Ébredj, reggeledik…
Válogatott költemények, (1955-1962) [353-354.]