Méliusz József

 

 

ÉBRESZTŐVERS ANNÁNAK

 

Már nem rémítem a zsongó hajnalok békességét

a letűnt éjből visszatérő álombeli jajokkal.

Gyenge karodban, oltalmazó öledben

megpihenve én is oly békésen alszom,

mint Te, megnyugvásom, szerelmem.

 

Amikor felkél a nap, én bizony nem is tudom,

pihegő mellkasod alól

vagy az erkélyre bólintó buja lomboktól

szólnak-e oly szenvedélyesen a daloló madarak?

 

Ilyenkor hajnalban boldogan elhallgatom

a surrogó szelet, mely mintha lenge hajó

vitorláit fújná odébb álmodban lusta tó tetején

s bodrozná a ringó habok csipkefodrát,

miközben bizakvón kutatom mellecskéd

s boldog ajkad szögletén elidőz mosolyom.

 

Az érő nyári csendben, melyben az életünk újraépül,

lépést vált a gyötrő történelem és

zajtalanul, fegyver nélkül rántja a mennybolt

semmijébe alvadt vérű éjeim kormos függönyeit.

 

Még alszol, s ajkad rajzán oly végső, teljes béke,

mint ha szomjas vándor iszik a váratlan elébe terült

patak hűs vizéből s végre csillapultan körültekint.

Figyellek. Mosolyod hajnalról hajnalra teljesebb,

akár a nap melege, zenitje felé ahogyan közelít,

akár a béke olajága, melyen új levélke

tör rügye bolyhos börtönéből napvilágra…

 

Sikongva játszodnak az egymást párzásra hívó madarak.

Átleng a földön a reménység olajága,

megérinti a messze zörgő villanyosok homlokát,

fekete pilláidat éri,

a hófehér papírt térdemen,

tollam kelő napként aranyló hegyét,

s az ablak alatt éppen elrobogó gépkocsi remegő kormánykerekét.

 

A hideg űrben száguldó csillagunk lassan-lassan melegszik,

s az epret, cseresznyét érlelő június deleje birtokába kerít

mindkettőnket,

akár a vadszőlőben kerengő dús nedveket házunk falán,

vagy a repdeső madarak balzsamos vérét ott lent a lombban…

 

– Ébredj fel, Anna! Ébredj, reggeledik…

 

 

Válogatott költemények, (1955-1962) [353-354.]