Megyeri Ábel

 

 

MÁTRAI MAGÁNY

 

Fölém pirkad a hajnal,

s a reggel, a teremtett életé.

A lomb sóhajt, susog, zenél

halk indulót napom elé.

Fent a felhők vitorla-vászna;

ébred, eszmél értelmem is:

álmom kútjaiból szállok,

s rajtom az ébredésbe visz.

 

Hajnal, felhők, fény, ébredés

és végtelen körré tágult tér

szólongat, hív új reggelre,

s díszes körmenetként kísér,

mint vándort a búvó csermely,

ha partja csipkés vonalán,

a hegyről a völgyig tör le

küldetéssel, mely még titok, talány.

 

 

Az ihlet parazsán [103.]