Mécs László
AZ UTOLSÓ AJTÓ
Schalom Asch A Názáreti című regényében
ezt mondatja Jézussal: „Az utolsó ajtó vagyok
én, és ha ezt is elrekesztik (a szegények, bűnö-
sök elől), vajon hol kopogtassanak?”
Midőn a földön megjelentünk,
mesébe csöppent játszi lelkünk;
Valaki küldte e világba,
kopogtasson kíváncsisága
kilenc s kilencszer kilenc ajtón
Titokvárban csodát óhajtón.
Minden napunk: új rébusz-ajtó;
minden csók: kulcs, új zárt pattantó;
minden siker, könyv, társ, pohár bor:
kilincs egy új ajtónyitáskor.
Balek szívünk boldog csodát vár
minden újabb ajtónyitásnál.
Ajtók mögött meg vár a Semmi
szemfényvesztése: meg kell enni
a terüljasztal látszat-kosztját,
ahogy látszat-kezek kiosztják.
Boldogság nincs, csak boldog láz van
ajtónyitó borzongatásban.
Így kell ezerszer pórul járni,
mint kis korunkban a vásári
üres bódéban, hol a vásárt
vidámító két felírás várt.
Kint: „MAGYAROK BEVONULÁSA.”
Bent: „MAGYAROK KIVONULÁSA.”
Mégis szép volt borzongni, félni,
csalódni, vagy kacagni: élni!
– De fogynak az ajtók, az élet
fogy, s egyre éhesebb a lélek,
s éhenhal az, kinek utolsó
ajtója csak: sírbolt s koporsó.
Én átrohantam sok-sok ajtón,
minden éhségben Őt óhajtón,
mert minden megszomorítottak
reménye Krisztuson kopogtat.
Utolsó ajtó Ő: mögötte
vár a Boldogság. Mindörökre.
Aranygyapjú, 1951 [333-334.]