Mécs László

 

 

TUDÓS A PARKBAN

 

Egy lombnyíláson fényt csáváz a Nap,

lent megragyog a mohos parki pad,

s a fehér fejű bencésrendi pap.

 

Számtancsodákat fejt meg. A berek

csöndjében gyöngyvirág-vágy szendereg.

Pillangók léte percekben pereg.

 

Harangvirág-lét órákban suhan,

évszázad-léptű tölgyé lassudan,

a napsugár fény-században suhan.

 

A paptanár a sátán tőreit

átlépte rég s a klastrom őre itt.

Kicirkalmazta tudós köreit.

 

Szíve vétózik, ha egy kör fele

gyilkos zajt küld az élet harctere:

„Circulos meos moli tangere!”

 

Számokban él, de mégse szárad el:

a park mélyén száz csöpp csodára lel,

szívén szépség varázsa árad el.

 

A parkban él, a park meg benne él,

a park csírázó titka benne él,

és benne hull le holt rügy, falevél.

 

A hóvirágtól vadciklámenek

fajáig az egész virág-menet

szívében is fut s farsangot nevet.

 

Számon tart kis-fát, fészket. Most beteg

páfrányt pillant meg s kút felé siet,

otthagyva irkát, tudós képletet.

 

Kamaszka szél meglátja, ott terem,

füzetjét átlapozza hirtelen

s elillan, nyitva hagyva egy helyen.

 

Egy vörösbegy a pad felé megy épp,

a Végtelen Sor sok-sok számjegyét

megnézni, s rajta hagyja névjegyét.

 

 

Aranygyapjú, 1946 [300-301.]