Mécs László

 

 

TAVASZI VIHAR

 

Az almafák anyás-komoly

lombján nincs más ma csak mosoly.

Csalán, árvácska, mákvetés

lényén sincs más csak nevetés.

A vén foghíjas temető

kacag mint kacér szerető.

 

Most hirtelen zengő vihar

jön kamaszos villámival,

az égből zúdul az özön,

de csak mosolyra hull a könny,

én is virágok, illatok

között csavargok s kacagok.

 

Rózsákról pergő gyöngyökön

csodálkozom s gyönyörködöm.

Minden szín tompított, szerény.

A szőlődomb zöld hátterén

a sok esőszál úgy szalad,

mint szövőszéken fonalak.

 

Tündérszövőszék szálai

közt fecskét látok szállani,

mint víg vetélőt s perc alatt

hímes mintákként látszanak

a szőlődombon színesen

virágzó fák a szőttesen.

 

Aztán ripsz-rapsz, a bősz vihar

összes kamasz-villámival,

szövőszékével elszalad.

A szövőszékből egy szalag

szivárványlik még egy kicsit,

míg a tündérek elviszik.

 

A Nap nagy lendületbe jő,

s oly könnyen szárad az eső

mint gyermek-pillán a könyű,

mint fiatal, csók-öltönyű

legények, lányok arcain

a könny, mit ott hagyott a kín.

 

Mi más az őszi bús nyirok,

mely lassan szárad! Kis sírok

felől holt szirmok, mosolyok

kísértenek, köd gomolyog

a csatakos domboldalon

mint aggok arcán fájdalom.

 

Így lesz! De míg süt ránk a Nap,

ne bánd, szívem, ha bántanak:

minden könnycsepptől szebb a szív

s a végtelen örömbe hív

a szivárvány, mely integet

minden borzas vihar megett!

 

 

Uj magyar museum 2. köt.

I. (III.) füzet, 1943 [3.]