Mécs László

 

 

HEGYEK SZIMFÓNIÁJA

 

Oly szilárdan állnak, mint az Isten

gondolat-hulláma, mit szeszélye

megdermesztett, hogy így kibeszélje

tenger-lelke titkát néhány percig,

neki perc mi nékünk millió év

s így maradnak, míg csak néki tetszik.

 

Kis bogárkák böngészgetnek bennük

antimon, szén, réz, arany, vas, gyémánt,

só után. Ők nézik egyre némán,

nagy fönséggel: ezredéves bánya

hordalékja nékik nem hiányzik,

egy tűzhányó perc alatt kihányja.

 

Levegő-csók borzogatja bőrük,

a borzongást úgy hívják, hogy Élet.

Erdők lombot, rétek színt regélnek,

vadak falnak, szaporodnak, játsznak:

a tűz-magra dermedt szikla-burkon

a lét hártya-vékony színes látszat.

 

Van ki rőzsét kér a nagy hegyektől,

van ki gyógyírt, van ki gyöngyvirágot,

van ki őzet, van ki azért hágott

hegycsúcsokra, mert hitvány alázat

lázította lent a völgyfenéken

s felhajtották vad turista-lázak.

 

A hegyekhez mindég visszatérek

meghallgatni hullámaik tenger-

muzsikáját, amint némán zeng el

az időben. A nagy szikla-vázat

lepkeszárnyként éri, ha kis ember

akár zsoltárt mormol, akár lázad.

 

Oly szilárdan állnak, mint az Isten

megdermedt sok gondolat-hulláma,

csermelyek csobognak róluk málna

nefelejcs közt kiapadhatatlan,

piros pisztráng úgy ficánkol bennük,

mint a szív a kegyelem-patakban.

 

 

A Petőfi Társaság költőinek anto-

lógiája, (1942 előtt) [225-226.]