Mécs László

 

 

ÉN FOGYNI LÁTOM FOLYTON, MINT A HOLDAT

 

Ő szoptatott. A tiszta tejfolyót

ő küldte a kicsiny csodamalomba,

gyerekszívembe: zengje énekét

a vad, viharzó földi fájdalomba.

 

Ő látta, hogy a vessző-paripák

velem mesék honába hogy loholtak,

mint álmok éjén ezüst vőlegényt:

csak nőni látott mindig, mint a Holdat.

 

Csak nőni: futni tavaszok után,

legényes májusokkal parolázni,

a bánatokat csak leinteni

legényesen, s nem könnyekig vitázni.

 

A szeretet aranyló tengerén

a hullámok aranyhimnuszt daloltak,

ott látott ringni aranycsónakon:

csak nőni látott mindig, mint a Holdat.

 

Én meg csak fogyni láttam, mint a Holdat,

a vénülés remeteszigetén:

szív, láb megromlott, fogai kihulltak,

csodamalmából fogynak a zenék.

 

A rejtvény-féle ákombákom-ráncok

kölykeznek egyre szentelt arcain

s még akkor is fájdalmas haláltáncot

járnak bőrén, ha mosolyogni kezd.

 

Szemünk előtt fogy: sem ,,tolvajt” kiáltni,

se felüvöltni, sírni nem lehet.

Csak tehetetlen, napról-napra látni,

hogy végleg elfogy a Legkedvesebb.

 

Csodamalmából nem marad meg semmi,

csak anyasága emlék-dallama,

s csak ez fog egyszer csókkal körülvenni,

ha fogyni kezdek én is, mint a Hold.

 

 

Vadócba rózsát oltok, 1938 [158.]