Mécs László

 

 

BESZÉLGETTÜNK

 

Ősz volt. A nyírfák téli álmodáshoz

vetkőztek némán. A csend gondoláját

három fekete hattyú-felleg húzta

az alkonyat aranyló kék tavában.

 

Virágokról beszélgettünk. Minden szó

pirosan, kéken kezdett illatozni.

Beszéltünk a méhekről. Szavaink is

zenélő szárnyon méz után repültek.

 

Beszélgettünk eltűnt gyermekkorunkról.

Aranykarika lett minden szavunkból,

s vertük, míg Éden ajtajához értünk,

hol az Idő állt láng-kardú kerubként.

 

Beszélgettünk a nőkről. Szavaink mind

virággá váltak. Bűvös-bájos rajzok

ragyogtak minden szirmon, és alattunk

gyémántos hátú viperák rajoztak.

 

Beszélgettünk a mártíros anyákról.

A szavaink mind térdre hulltak, himnuszt

rajongtak, angyalszárnyuk nőtt ki sebten,

és csókot vittek minden égi tájra.

 

Beszélgettünk a népekről. Szavunkban

mérges gáz bűzlött, ágyúk mennydörögtek,

a Nap, mint Isten-szív, átlőve vérzett

a meggyalázott néptestvériségre.

 

Beszélgettünk az Istenről. Kigyúltunk,

mint csipkebokrok, két kis ibolyácska

kíváncsi lett, s kikandikált a földből,

míg üzenettel Emberhonba mentünk.

 

 

Üzenet, 1938 [275.]