Mécs László

 

 

PIROS VIRÁG A PUSZTÁN

 

Minden falunak van olyan árva földje,

melyben nem nő virág, fű, vetés. Még csöndje

is telve tüskével: hol szúrós bogáncsok

vetnek minden élő lénynek mérges gáncsot.

 

Itt a hajnaltündér sohasem harangoz

kék harangvirággal meséhez, kalandhoz,

mert harangvirágok itt sohasem nőnek.

Nem való e föld, csak sertéslegelőnek.

 

S minden falunak van oly árva suhanca,

– ki soha se indul szép mesében harcra,

sosem fog legyőzni semmiféle sárkányt,

nem kap arany tallért, kacagó királylányt.

 

Egy vágya se szökken gyöngyszemű kalászba,

nem lesz más belőle, csak szürke kanászka,

csak szürke kanászka, majd még szürkébb kanász,

Isten gazdag telkén lengő, jég-vert kalász.

 

Egy sertéslegelőn nagy kánikulában

jártomban ily kamasz kondáskát találtam.

Mikor ráakadtam, gyökeret vert lábam,

mert ily kedves képet még keveset láttam.

 

Amíg a sok disznó a föld testét túrta,

a kis kondásgyerek furulyáját fújta.

Olyan szépen fújta, éreztem, ha mennyben

angyalok közt állna, ott se fújná szebben!

 

Mert szép hegedülni hangversenyteremben,

még szebb citerázni angyaloknak mennyben,

de a legnagyobb virtus pusztán ázni, fázni

s disznóknak jó szívvel, szépen furulyázni!

 

Ha jóságot látok, sírnom vagy nevetnem

kell mindég: most sírtam, de rögtön nevettem,

mert nadrágján hátul láttam egy nagy foltot,

a folt piros volt és vidáman rikoltott.

 

Nevetésem lassan elhalkult. Tűnődtem.

A sáros sertések röfögtek köröttem.

Ájtatos lélekkel gondoltam a drága

kézre, mely foltot varrt e szurtos nadrágra.

 

Csak anya tud venni ily nadrágot kézbe!

A folt gondba került, vérátömlesztésbe:

lánykori ujjasát szabdalta szét boldog

szívvel, hogy felvarrja az éktelen foltot.

 

Hogy jobban megnéztem: szív-formának látszott

e folt, és a pusztán jóságot virágzott.

Ezen piros virág nevetése mellett

mendegéltem haza, s mosolyognom kellett.

 

 

Üzenet, 1937 [270-271.]