Mécs László

 

 

FEHÉREN ÉS KÉKEN

 

Itt élek a hajdani magyar Felvidéken

fehéren és kéken.

 

Fehéren, mint a Szűz Mária fátyola,

és kéken, mint a ma született viola.

 

Eltűnt a szín-farsang: az izzó csók-piros,

a halál-barna és a bűn-tilos.

 

Bárány-fehér virágú ezerjófüvet vetek,

hogy meggyógyuljon beteg szívetek,

 

és csupa, csupa nefelejcseket,

hogy soha, soha ne felejtsetek!

 

Gyerekkorom kottáját fütyörészem

férfi-szívvel, de kamaszos merészen.

 

Füttyöm fehér, mint a Sárkány feletti diadal,

és kék, mint a bánat-erdő feletti víg pacsirta-dal.

 

Mutassátok meg ellenségemet,

véres kezét nem csókolom-e meg??

 

Ki is uralkodik most dicsőségesen?

Nézd már, nem jut eszembe neve sem.

 

Vagy úgy, igen! Nem fontos ez az átmenet:

megváltottam már útlevelemet.

 

Az útlevelem mennyországba szól.

A vándormadár útját tudja jól.

 

Folyó mentén megyek, mint vándor-madarak.

Kertem alatt a régi kék paradicsom-patak

 

folyik, csak dús férfi-folyó lett: jaj-gáton szűrt, tiszta.

A part mentén föl, föl, könnyen találok vissza,

 

az elveszett paradicsomba,

eltűnt gyermekkoromba!

 

Ballagdálok majd fehéren és kéken

a borzalmakkal telített vidéken,

 

gyerekkorom kottáját fütyörészem,

ha kell, mártírhalálra készen,

 

az egyre sűrűbb s átkosabb ködön

át, s kristályosra egyszerűsödöm.

 

S ha olyan leszek mint a kisdedek,

a mennyországba játszva bemegyek.

 

 

Vadócba rózsát oltok, 1937 [133-134.]