Mécs László

 

 

KÖD

 

Köd van, halálos, fojtó és gonosz,

a lélek sírva kiutat nyomoz,

egy kéz elvágta mind az utakat,

szívek felé sorompó, fagy-lakat.

 

Kint és lelkünkben lomha, bús ködök,

a szív ver, küzd, s hiába hősködök,

felszökkentem a vér-szökőkutat,

de meg nem nyílnak tőle az utak!

 

Embert keres az én egész valóm:

meleg markom van s mondanivalóm,

szép szó-ekékkel szántnám lelküket,

– de mostan minden égi táj süket.

 

Kiállnék tán mint lázadó titán,

és megfújnám harsány fény-trombitám,

a föld virágos volna és vidám,

köddel, búval nem volna több vitám.

 

De megfagy most a kulcs: testvéri csók!

A szomorúság, mint nagy barna pók,

fonállal fon be, föl, le fut s haránt:

gúzsba bogozza a tavasz-titánt,

 

Prometheusként! Égből csent tüzem

adnám: induljon száz jóság-üzem.

A félelem, mint éhes keselyű

a májam tépi. Torkom keserű.

 

A pók fut rajtam, egyre fon, befon,

a lélek vészjelt csenget, telefon

és rádió szól, titkomat tudó.

Ki érti? Fekszem, béna bú-gubó

 

és béna báb és ájult téli rög.

Mint temetési tömjén ring a köd.

Ily percben átélünk száz elmulást,

és köd foszoltán száz feltámadást.

 

 

Aranygyapjú, 1933 [202.]