Mécs László

 

 

IMÁDSÁG SZENT TÉBOLYÉRT

 

Nap-álmú költöző madár vagyok,

s itt gubbasztok az őszi mélabún,

mint barna, zörgő napraforgószáron.

 

Minden tollammal tudtam: mi a fény.

Karácsonyfákon fészket raktam én.

Fiúk szemében fészket leltem én,

lányok szemében megfészkeltem én.

Az elmúlás fekete, vad vizén,

mint óriás fény-szirmú lótuszok,

úgy ringtak a tündéri tavaszok:

lótusz-kelyhekben is fészkeltem én.

 

Voltak fiaim, voltak lányaim:

voltak kínjaim, voltak vágyaim,

örömeim, szomorúságaim,

– megtollasodtak s itt hagytak örökre.

Halál-szorongás ült a fény-körökre.

Valaki ízetlenné tette már itt

és őszivé a föld minden határit.

 

Repülni kezdek: havas vihar támad,

forrásból iszom, azt bugyogja: bánat,

rózsára nézek, azt sóhajtja: ősz,

a holdra nézek: baljós arca bősz,

és minden kertből rámpuskáz a csősz,

a halálszájú, dérszakállú Bánat.

Ez a sorsa a költöző madárnak.

 

Engem valahol Fény-országban várnak,

s itt gubbasztok az őszi mélabún,

mint barna, zörgő napraforgószáron.

Szárnyam véresre nógatom, hogy szálljon.

És elindulni sehogy sem tudok.

És itten élni sehogy sem tudok.

 

Ha bennem van a fényes titkos törvény:

Isten, szent Mágnes, véghetetlen Örvény,

ragadj magadhoz, mint a messzi Dél

ragadja, húzza a kis csalogányt,

ne lepje itt a gyilkos, durva dér.

 

És odaér két bekötött szemével,

havas vihart olvaszt meg kis szívével.

Nekem erő kell, fény kell, szeretet kell,

nem telelek varjakkal, verebekkel.

A szentek tébolyával lepj meg engem,

s téboly-szárnyon ragadj magadhoz engem!

 

 

Üzenet, 1930 [158-159.]