Mécs László

 

 

EMBER VAGYOK: A FÖLD SZEME, FÜLE, SZÍVE

 

Hátborzongató buta kozmikus őrület ez,

ez a vak forgás. Hova fut, hova vágtat a vén Föld?

Titáni kezű hatalom pörgette meg egyszer

s azóta kering ez a nagy búgócsiga-játék.

Nincsen szeme, vak, vágtat, s mindegy neki merre.

Én, én vagyok itten a Szem: a földfia Ember,

én nézek a Föld szemeként pár tízezer éve.

Mit láttam a Föld szemeként pár tízezer éve?

Ugyanazt a Napot, Holdat, Tejutat, meg a Göncölt,

az üstökösök siető, sistergve menő robogását,

ugyanazt a Tavaszt, ugyanazt a ravaszt, a Varázslót,

ugyanazt a varázslatot űzi nehány ezer éve:

szerelem, születés, csók és lakodalmi üvöltés,

kék álmodozás, rügyezés, pacsirta, lombosodás,

– aztán jön a Tél, a csontkoponyájú sírásó

s elássa a csókot, a lombot, az álmot, a bölcsőt.

A Forradalom véres forgószele jött, ment.

És láttam a Háborút is mindig azon-arccal,

vért kért lakomáihoz és szűzeken taposott.

És láttam a vallások lobogó születését,

és láttam a vallások zokogó zuhanását.

Mindig ugyanazt, de a lényegeset sohasem,

újat, örököt sohasem, soha azt a Kezet,

amelynek a Föld, meg a Nap: pörgő kicsi játék,

nem láttam az Istent!

 

A Föld süket is, füle nincs, füle én vagyok, én,

hallottam a legzengőbb madarak dalait,

hallottam az éjjeli jajt, pitymallati gerlekacajt,

hallgattam a tengereket, a vihart, citerás szeleket,

mind, mind dadogott, dadogtak a bölcseletek,

dadogtak a próféták, verítékezvén a Titoktól,

dadogott a Biblia is, bár isteni Szó volt,

mert emberi agy kicsiny villanydrótjai hozták

az isteni agy rettentő áram-erőit;

másképp olvasta a Szót Péter s az Utódja,

s másképp Luther, és másképp követői megint.

Hiszem őt, Jézust, Isten fia, vallom,

hallgattam a Hegy tetején – de szája a szájunk:

mit bír el az emberi száj? Mit bír el a fűzfa

csöpp sípja, ha Ciklon is az, ami fújja a füttyét?

De nem hallottam a Szót, a fergetegest,

a rettenetest, mely hangtalanul és szájtalanul

mondotta: legyen!

és jöttek a Nap, meg a Hold, meg a csillag-nyáj a Nihilből,

mint jönnek: a kos, meg a bak, meg a nyájak az éji karámból.

 

Nemcsak vak a Föld, nemcsak süket, ó, szíve sincs.

Szül, szül billió méhű őrült anyaként

madarat, májust, rétet, szivárványos színű álmot

– s folyton temet is ugyanúgy őrült anyaként

madarat, májust, rétet, szivárványos színű álmot.

Nem érzi a kéjt, nem érzi a kínt. Szíve nincs.

Én, én vagyok itten a Szív. Én érzem a kéjt, meg a kínt.

Rajtam gyöngyöznek a Föld örömös rügyei.

Rólam veri földre a szirmot a jég, meg a kín.

Én meghalok egyszer. Lélek leszek egyszer.

Meglátom a lényegeset, meglátom az Istent.

Meghallom a lényegeset, meghallom az Istent.

Kivirul rajtam Isten örökös öröme.

De a Föld vakon és süketen, suta-szívtelenül

csak vágtat a semmibe, és mindegy neki, merre.

 

 

Aranygyapjú, 1930 [167-168.]