Mécs László

 

 

CSAK ENNYI AZ EGÉSZ

 

Igen, lehettem volna én is boldog,

az én utam is éppen arra vitt.

A kert elébe értem, mely reám várt.

Szerelem. Rózsák édes mámora.

Gyümölcsfák. Csend. Családi tűzhely.

Szántás-vetés humuszban, szerelemben.

Irtás-oltás fákban, gyerek-szívekben.

A nagyvilág villámait fogó,

vihar-szordínós villámhárítók.

A nagyvilág lármáját átszűrő,

dallammá szűrő zűrzavar-szűrők.

Leány-hajszálon függött az aranykulcs.

 

De megfordultam, nem tudom miért.

Én nem vagyok hős, nem vagyok erős.

Nem tudtam, hogy mit rejt a másik út,

hogy mi a cél és mi a harc a célért,

hogy mit keressek itt a másik úton.

Csak megfordultam. Ennyi az egész.

 

Csak annyit tudtam, Valaki szeret.

Valaki nagyobb minden boldogságnál,

minden csendnél és minden szerelemnél,

nagyobb a Földnél és nagyobb az égnél.

Tudtam, szeret. És ennyi az egész.

 

Hagytam magam szeretni, mint a gyermek,

a Jézus Krisztus ember-ideálja.

Hagytam magam vezetni, mint a gyermek.

A gyermekben nincs cél, nincs hősiesség,

csak megy, ha küldik, s nem tudja miért.

És küldtek. Mentem. Ennyi az egész.

 

És jártam mint a többi vándorok.

Fecskét kérdeztem és fülemiléket.

,,Mi nem szövünk, mi nem fonunk,

mi nem szántunk, mi nem vetünk,

mégsem vagyunk mi céltalan csavargók:

mi hozzuk a tavaszt s a dalt.”

És vándoroltam. Ennyi az egész.

 

Van úgy, hogy játéklovacskát kapok,

s játék-ekécskét nyomnak a kezembe.

Gyerünk, gyerünk játéklovacskák,

gyerünk, gyerünk játék-ekécske,

nem kis családi kertben, sem megyében,

de országos határban megy a szántás.

S játék-köténykét is kötnek elémbe

és teleszórják furcsa új magokkal,

hogy vetegessek hetedhét határon,

s én játszadozom. Ennyi az egész.

 

Arany puskát, arany kardot kapok,

a világosság játék-fegyverét.

Harcolnom kell a hétfejű sárkánnyal,

sötét-magammal s a sötét világgal,

sötét Sátánnal és sötét pokollal.

És néha mintha varázs volna rajtam,

nem fog golyó, tűz, nincs Achilles-sarkam,

s majdnem olyannak látszom, mint a hősök.

S néha sebezhet még a csillag-fény is,

és vért csapol egy érzelem-tövis.

Én nem vagyok hős, s hőst kell végigjátszanom,

s én játszadozom. Ennyi az egész.

 

Néha futok és félek, hogy megállok.

És néha állok s félek, elbukom.

És néha fekszem s félek, hogy elalszom

és eltapos örökre a Sötétség.

És néha sírok reggel, hogy énekeljek este,

s kisírom magma este, hogy kacaghassak reggel.

Így játszom én a könnyel és kacajjal.

Én nem vagyok hős. Ennyi az egész.

 

Nem tudtam, hogy ez így lesz, nem kívántam.

De nem siratom vissza azt a kertet!

Valaki engem végtelen szeret,

nagyobb a Földnél és nagyobb az égnél,

hagyom magam szeretni, mint a gyermek:

s csak ennyi, ennyi, ennyi az egész.

 

 

Vadócba rózsát oltok, 1930 [73-74.]